Az előbbi intézmények tetszése azonban az EU 2020 célkitűzéseinek és az Education at a Glance 2010 által közzétett összehasonlító statisztika tükrében hiteltelennek tűnik. Ezekben arról az európai uniós célkitűzésről van szó, mely szerint 2020-ig a 30 és 34 év közötti korosztály 40 százalékának felsőfokú végzettséggel kell rendelkeznie a tagországokban. A magyar kormány vállalása 30,3 százalék. Az államtitkár szerint a hazai gazdaság egyelőre nem bír el 30 százaléknál magasabb diplomásarányt az érintettek körében. Az említett, 2010-ben közzétett statisztika pedig azt vizsgálja, hogy az OECD-országok és az EU-tagállamok polgárai különböző korosztályainak mekkora hányada rendelkezik diplomával, s a különböző korosztályokon belül milyen mértékű a magyarok lemaradása. Nincs mire büszkék lennünk.
Az tény, hogy nem sokban változott a célok és szándékok tartalma az elmúlt évekhez képest, sőt felerősödni látszanak azok a törekvések, amelyekkel növelni szeretnék az állami befolyást az intézmények irányításában, miközben tovább csökkentik – de legalábbis nem növelik – az intézmények működéséhez szükséges központi forrásokat. A képzési struktúrát – a munkaerőpiac vélelmezett igénye alapján – átalakítják, ami nagyjából egyes szakok megszüntetését is jelenti. Természetesen nem marad érintetlenül az intézményrendszer sem, s egy kicsit német, egy kicsit amerikai mintázat jön majd létre. Véleményem szerint a legvitatottabb elképzelések közül is kiemelhetők a következők:
1
Közösségi főiskola mint az egyik felsőfokú képzést nyújtó intézményi szint. Ez az intézmény saját oktatói gárda nélkül, helyi önkormányzat (kivethető-beszedhető adók nélkül) vagy egyház (tiltakozást váltana ki részükről), illetve gazdálkodó szervezet által működtethető képzési hely lenne. Nincs kizárva, hogy már működő főiskolák kapnák feladatul ennek a szintnek a befogadását. Feladatuk lenne a helyi közösségek és vállalkozók igényeinek a kielégítése, és szerepet kapnának a regionális értelmiség képzésében. Ennek az intézménytípusnak a szlogenje lehetne: „bizonytalan tudású, de szorgalmas diákoknak”.
2
Duális képzés német mintára, hazai gazdaság- és adópolitikával, a hazai gazdálkodó szervezetek jogi, pénzügyi környezetével. Hol van az a háttértanulmány, amely azt mutatja, hogy a vállalatok mekkora hányada igényli, támogatja a duális képzést? Az egy-két kivételből nem tudunk általános elvárásokra következtetni. No majd a tao, ha már nem a focira megy.
3
Autonómia, amely a stratégia szerint „a magyar felsőoktatás erőssége”. Ez az a terület, az állami támogatás drasztikus csökkenése után (a stratégiai szerint „az elkövetkezendő években a közvetlen állami támogatás jelentős mértékben nem növelhető”), amely a legérzékenyebben érintette az intézményi közösségeket. Erős tiltakozást váltott ki a kancellárok intézményekre való telepítése olyan jogosítvánnyal, amellyel kettős vezetést hoznak létre. Szerintem nem ördögtől való, és – ahogy erre már egy korábbi írásomban is hivatkoztam – van történelmi előzménye, de jelen körülmények között hibás lépés, körüllengi a politika bűzös lehelete.
A leendő hallgatók választási szabadságának – autonómiájának – erőteljes korlátozását jelentheti a szakok tervezett 15 százalékos csökkentése, azok az intézkedések, amelyek központilag meghatározott ponthatárokkal bővítik az úgynevezett népszerű szakok körét (már 41 ilyen van), és az önköltséges nappali képzések minimális összegének meghatározásával (szemeszterenként legalább 150 ezer forint) állítanak bemeneti korlátokat.
4
Az alrendszerek koherenciájának a hiánya, hisz nemcsak úgy tűnik, ténylegesen az a valóság, hogy a közoktatás és a felsőoktatás elbeszél egymás mellett, hiányzik a bemenetet erősítő alap struktúrájában, ismeretanyagában, rugalmasságában, hatékonyságában stb.
A stratégia külső szemlélő számára rapid módon készült, kevés idő volt a különböző megközelítések kiérlelésére. Jó lenne legalább a projektekben felfedezni, hogy „A tudás szupermarketjének korát éljük, mert egyre nagyobb tömegek akarják ezt fogyasztani, ám nem úgy és nem azt akarják tanulni, ahogyan és amit eddig” (Lukács Péter).
Egy stratégiának mindig meg kell tudni válaszolni a hol tartunk most, a hova és miként akarunk eljutni kérdéseket. A megközelítőleg helyes válaszok csak akkor adhatók meg, ha legalább ugyanolyan időtáv alapján elemezzük a megelőző időszakot, mint amilyen időtávra tervezünk. Számba kell venni ezen időtáv gyengeségeit és erősségeit és azokat a veszélyeket, amelyek akadályozhatják az erősségeink megtartását és a lehetőségeink kiaknázását. Nem mellőzhető az oksági kapcsolatok át fogó elemzése valós statisztikai adatokkal. Hogy ezeknek a követelményeknek mennyiben tesznek eleget készítői, azt mindenki, aki olvasta, döntse el maga.
A szerző szociológus
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
