Posztválasztás

Közben azonban arról sincs szó, hogy a közvélemény valahogy visszaszeretett volna a helyi elitekbe. Éppen most, amikor tulajdonképpen „államosították” az önkormányzatokat? Utoljára komolyabb szövegeket itthon a 90-es években olvastam a helyi társadalmakról és azok lehetőségeiről. Ráadásul a helyi indulók egy részének semmi helyi ötlete nem volt. Sőt, az ilyeneket nem is tartották fontosnak, országos fekete-fehér választásokban utaztak. De mert az országos szereplőcsapatok közben túlstabilizálódtak, mégis érdekesebb lett a lenti, a helyi világ. Ott még elvben történhet valami. Végül ma bármilyen új ötlet (civil részvétellel vagy anélkül) lentről, s nem az országos pártközpontokból bukkanhat csak elő. Így az ottani szereplők és egyáltalán, a színterek, ahol lehet „valódi” emberekkel találkozni, hirtelen felértékelődnek.

A fő kérdés azonban mégsem ez. A három idei választás ugyanannak a politikai-gazdasági ciklusnak a része. A ciklust a kormányoldal megkísérelte persze komolyan befolyásolni. Azonban nem nagyon sikerült. A választások zárószakaszában a kormányoldal minden világgazdasági pozitív véletlent – eléggé mulatságosan – a maga érdemének tulajdonított. Ugyanakkor mozgástere szűk, és most még tovább szűkül. Amíg a nagyhatalmak sehogy sem akarják a szomszédos Ukrajnában az „új keleti háborút” abbahagyni, nekünk is egyre rosszabb lesz. Így azután a ciklus választások utáni szokásos kezdő szakaszait a játéktér általános romlásától nehéz elválasztani.

Azonban a posztválasztás elhúzódó állapot.

Magukról a ciklusokról két alapfelfogás van forgalomban. A hagyományosabb elméletek szerint a politikusok mindenekelőtt meg szeretnék őrizni hivatalaikat. S tudják, hogy a választó róluk gazdasági teljesítményük látszata alapján ítél. A választás előtti évben ennek érdekében semmi sem drága. Költenek, ha azt hiszik, abból most gyorsan kijöhet valami. Azután a választások után mindezért persze fizetni kell. Csökken a növekedés, nő a munkanélküliség, nő a költségvetés hiánya. Nordhaus, egy közgazdász a Yale-ről ilyesmit még a 70-es években igazolt is egy sor ipari ország, közöttük a németek és az amerikaiak példáival.E hagyományon belül létezik egy ellentétes felfogás is, mely szerint a politikusok ugyan hatalmon szeretnének maradni, de mögöttük a politikai pártoknak azért vannak értékválasztásaik, nem lehet akármit beszélni. Általában a baloldali ideológiákat hirdetők inkább a munkanélküliséget csökkentenék, a jobboldaliak, persze ha valóban konzervatívok, az inflációra érzékenyebbek. Miután a klasszikus Phillips-görbe szerint mindkettő ugyanakkor magas vagy alacsony nem lehet, egy jobboldali kormány – támogatóira tekintettel – az infláció csökkentésében utazik, s kevésbé érdekli, mi történhet közben a munkanélküliséggel. Csakhogy a Fidesz-szavazók között kevés a tőkepénzes. Ha ezt a kormányt a választói mozgatnák, kizárólag a munkahelyekkel foglalkozna a következő két évben. De hát ilyesmihez semmilyen eszköze nincs. Így azután marad a másik ösvény, az antiinflációs politika. De az kevesebbet hoz egy magyar populista konyhájára.

Itt is léteznek persze újabb elméletek, amelyek már a várakozásokra is tekintettel vannak... A választók átlátnak a politikusokon és megpróbálják kitalálni, hogy mihez kezdenek majd a választások után. Egészében mindebből általában valamiképpen növekvő infláció jön ki.

A magyar kormányoldal államfelfogása, de egyébként a magyar gazdaság szerkezete is a fejlődő, az utolérő és nem a fejlett ipari országokéra emlékeztet. Miért lennének mások akkor a választási-gazdaságpolitikai ciklusaink? Az elemzők szerint egyébként, míg az utolsó másfél-két évtizedben a ciklusok szélső értékei az ipari államokban tompultak, addig a fejlődőkben növekedtek. Kelet-Közép-Európát ebből a szempontból nemigen vizsgálták. De a hozzánk hasonló helyeken kisebb a jogi-politikai intézmények viharállósága és a kormányzat egyébként is túlsúlyos a hatalom más ágaival szemben. Ebből következően a kormányoldal a választások gazdasági környezetével könnyebben játszhat. Nálunk is ez történt, de saját propagandájában ebből a „rezsicsökkentést” (meg talán az önkormányzatok adósságátvállalását) emelte ki, s az ellenzéket is csak ezek izgattak. A többi elem a vitából egyszerűen kimaradt. Így feltételezéseink is lazák a következő lépésekről.

Azt azonban kiterjedt nemzetközi mérésekből így is tudjuk, hogy a költségvetési hiány a választási évben mindig növekszik, fejlett és fejlődő országokban egyaránt, de az utóbbiakban lényegesen nagyobb mértékben. Maga a növekedés egyébként biztos, itthon is. Egyébként érdekes módon általában sehol sem vizsgálják, ki mikor áll jót a választási év adósságaiért. Persze itthon ez valahol érthető is. Végül is a két nagy politikai oldal csak egyszer ismételt, és az esetek többségében a számlák úgyis a győztes másik oldalon maradtak. S ezt azok is megszokták, akik persze maradni szeretnének. Előjelek alapján a kormányoldal most gondolhatta volna, hogy valószínűleg neki kell majd a választások gazdasági szennyesét is kezelnie. De egyfelől mégsem volt biztos magában. Esetleg 2002 óta Orbán úgy gondolja, hogy túl kell magát biztosítania. Végül is nem automatikusan, de ha másként nem megy, akkor ehhez európai politikai konvenciókon is könnyen átlép. S a technikai fölény, az ellenfél jogi bekerítése, a média-egykapuzás mind nem elég, ha nincs mögötte jól láthatóan a pénz (vagy annak ígérete, mint most Budapesten). Ez lehet személyes technikai perfekcionizmus, s lehet egyszerű besült fóbia. De következményei mindkettőnek léteznek. Egyébként a magyar közönség éppúgy megszokta a választások jutalomcsomagjait, mint a politikusok jövőlátó nagyotmondását. Ezek nélkül nincs ünnep, mint ahogy Szent István sem lenne már „igazi” az augusztus 20-ai tűzijáték nélkül. S az ajándéknak persze nem lehet ára.

Ráadásul a magyar és a többi hasonló exportgazdaság külső konjunktúrafüggő, a választási-konjunkturális ciklust keresztbe metszik a világgazdasági mozgások és az EU-ból csöpögtetett pénz. Szükség esetén ezek véletlen pozitív kereszthatását ki lehet sajátítani, mint ahogyan tette azt a kormány most a választási évben, s közvetlenül előtte. S holnap ugyanez a víz alá nyom, akárhogy kapálózunk is. Egyébként feleslegesen erőlködik, bár megértem, hogy ígérget a győztes oldal –most éppen a városokban – a munkahelyteremtésben.Hiszen egy a miénkhez szerkezetében hasonló színtéren, Latin-Amerikában az ILO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet szerint a 90-es évek óta a munkahelyek 85 százaléka az informális gazdaságban, az állam által nem is igen látható, érzékelhető szférában születik. Hogy lehet mindezt beépíteni a választási-költségvetési ciklusokba? De mert a magyar állam több cikluson át „tüdőgyenge”, az inflatorikus nyomást, amely a korrupcióból, a helyenként túlméretezett apparátusokból, a jogrend felpuhulásából is következik, végül ezek nyakába lehet majd varrni. S Orbán nekiállhat harcolni mindezzel. S e programra pluszban, mínuszban bármekkora összeget beállíthat.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.