Persze, a vidéki egyetemek és a különféle főiskolák hallgatói máshol azért nyitottak maguknak kiskapukat. A 2010-es évekre a nemzetközi adatok szerint a magyar felsőoktatás így a legzártabbak, a társadalmilag legigazságtalanabbak közé került Európában. A progresszista oldal nem volt vak, és sokszor jelezte: alapfolyamatok blokkolódtak. De a pontosabb adatok hiányoztak. Mindenki tudta, hogy a helyi tehetséggondozási próbálkozások egyszerűen nem elegendőek. De a szakpolitikusok azzal nyugtatták magukat, hogy most csak erre telik. Azóta vannak számok, az Eurostudent adatfelvételi hullámaiba is évekkel ezelőtt bekerültünk.
Készültek összehasonlító anyagok. Az utolsó ilyen márciusban jelent meg az Eurydice hálózatban. Egyre világosabb, hogy a magyar progresszió most ismét szembetalálja magát egykori nagy témáival, a méltányossággal és a társadalmi igazságossággal. Mégpedig nem nehezen lebontható retorikaként, hanem mindenki számára megragadható, átélhető célként, mozgási irányként. Az Eurostudent 2012-es V. hullámában (közel húszezer hallgatót kérdezett meg két tucat egyetemen, főiskolán Kiss László kutatócsoportja) a diákság 13,3 százaléka hiszi magát „lentről”, a legszegényebb harminc százalékból érkezőnek, a diákok 72 százaléka pedig úgy véli, hogy „középről” jön.
A teljes minta egyharmadának apja diplomás (anyja pedig majd 40 százaléknak). A diplomások gyermekeinek 58 százalékát tanulmányaik során szüleik tartják el. 90 százalékuk közvetlenül az érettségi után vág neki a felsőoktatásnak. A nem diplomások gyermekeinél ezek a számok lényegesen alacsonyabbak. Sokan másmilyenek, máshogy viselkednek. E miliőben a többiek számára is a középrétegek életstílusa, továbbtanulási normái tűnnek alapmintának. Mindenki másnak, hogy igazodjon hozzájuk, itt többet, mást, másként is teljesítenie kell.
A „régi Európában” persze már a 60-as években indult a tömeges egyetemi képzés. Ott már a mai szülők is igen nagy számban végeztek valamilyen felső iskolát. Tehát a szülői háttereket illetően velük nem is érdemes magunkat összevetni. Viszont célszerű lehet közben egy másik számsort is használni. Az EU újabb programjai 2020-ra a 30–35 évesek 40 százalékát szeretnék diplomásnak tudni. Ilyesmit megfelelő szociális ösztöndíjak és kölcsönök rendszerével elvben a magyar rendszerben is produkálni lehetne. S közben a következő öt-tíz évben a nem diplomás szülők egyetemista gyermekeinek számát nagyjából meg kellene duplázni. Így a középosztály alól érkező hallgatók mintegy negyedet tehetnének ki.
Neki lehetne ilyesminek esni különösebb irányszámok nélkül is. De hát nem esünk. Úgy tűnik, valamilyen programhoz konkrét, megragadható, elérhető, számon kérhető célok is kellenek. Persze az egyetemi plebejus fordulathoz kapcsolódó területen is újra kellene gondolni sok mindent. Bár nem ez a legfontosabb, de sok szakon nem csökkenteni, hanem növelni kellene a támogatott összhallgatói létszámokat. Ily módon továbbra is segíteni lehetne a különböző, már kialakult, középrétegekből érkező diákcsoportok bekerülését. Enélkül elképzelhetetlen, hogy a középosztály támogatna bármilyen felzárkóztató vagy igazságossági programot.
Ha ezek a már a felsőoktatásba belekötött csoportok nem jutnak a korábbihoz mérhető mozgástérhez, nem fogják engedni, hogy valakik lentről nagyobb számban megindulhassanak. Ezentúl nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene a főiskolai, egyetemi belépést előkészítő oktatási formákat. Részképzések rendszerével, a felnőttként megszerezhető legkülönfélébb diplomákkal, jogosítványokkal – nem feltétlenül elitegyetemek elit szakjain, de egyszerűen tovább lehetne nyitni a rendszert. Tanár, tanterem, oktatási tér már ma is lenne hozzá elég.
Egy ilyen rendszerbe nem „tehetséggondozó” pozitív anomáliaként, hanem normalitásként kellene több középiskolai kollégiumot beléptetni. Bizonyára mindez elképzelhetetlen a roma kisvilágokban kiegészítő etnikai felzárkóztatási formák, tutori rendszerek, más támogatások nélkül. Hangsúlyoznám, hogy ezeknek nem egyszerűen az oktatás mint rendszer modernizálását, hanem a gyorsuló felfelé mozgást kellene szolgálniuk. Vállalva, hogy a rendszer legalább egy évtizedig a „lépcsőmászókra” figyel. Persze tudjuk, hogy ennek az egésznek lent szerveződő felvételi előkészítő programok, tanulókörök, családi tutorálás értelmiségi családokban, önkormányzati továbbtanulási műhelyek is részei.
A progresszista középosztály anyagilag kivérzett, különösebb szabad pénze nincs. Azonban a szolidaritás nem egyszerű adakozást jelent. Szerencsére megmaradt a „mászótechnikák” ismerete, tömérdek megosztható együttműködési forma. Ezek mozgósításával valószínűleg különleges teoretikus erőfeszítések nélkül is újrafogalmazható lenne az itthoni progresszió. Amely egyébként sehogy sem találja a maga nagy ügyeit. Vagy túl földhözragadt, vagy túl absztrakt. De az ilyen programok mentén előbb-utóbb minden mozgalom, párt, civil csoport megtalálhatná magát, a csak az övét is.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
