Mind tudtuk: csak idő kérdése, és az amúgy is problémás örökségvédelmi szabályozást sok ponton folyamatosan tovább lazító kezdeményezések komoly pusztításhoz vezetnek. A kormány régen világossá tette mindenkinek a preferenciáit: L. Simon László, a terület gazdája évek óta a „befektetőbarát” örökségvédelem elszánt védelmezője a nemzeti örökség öncélú megőrzését propagáló szakmai megszólalókkal szemben.
A pusztítás előbb következett be, mint ahogy várni lehetett, a Szegeden előkerült középkori régészeti maradványok minimum gondatlan és erőszakos felszámolásával. Egy egyházi beruházás semmisítette meg az egyházi és nemzeti múlt egyik értékes darabját, „Szeged legrégebbi egyházi építményének maradványait”, ahogy az ügyet kirobbantó HVG-ben idézett régész mondja. Ebben nincs is semmi meglepő: a Népszabadság idézte tavaly Bábel Balázs kalocsai érseknek a döntéshozókhoz szóló levelét, amely szerint egyházát még a lazuló szabályok is „olyan szinten megbénítják, hogy saját tulajdonát nem használhatja igényei szerint, szabadon”. Reméljük, most már elégedett.
Így kellett lennie. Orbán Viktor 2010-ben, a megnyert választások éjszakáján az oligarchák alkonyáról beszélt, hogy aztán jól beazonosítható lobbicsoportok diktálják be – lehetőleg egyéni képviselői indítványként – a legkülönbözőbb átfogó ágazati törvényeket hosszú éveken keresztül. Miért épp az örökségvédelem lett volna kivétel? Ki emelt volna szót éppen ezért? Tán nem mutatkozott a nemzetről folyó arcátlan hazudozás közepette végig a nemzeti örökséggel, annak mára vonatkoztathatóságával szemben tökéletes tanácstalanság és közöny? Nem fulladt-e szánalmas giccsbe és közröhejbe minden „nemzeti kulturális” kezdeményezés az utóbbi években szegény Kerényi Imre történelmifestmény-gyűjteményétől kezdve a nemzeti művészi köztestület, a Fekete György-féle MMA szánalmas térhódításáig és a Szabadság téri komikus förtelemig? Kinek hiányozhatott volna így az esély a valódi múlt tényleges megismerésére?
