A nemzetteremtő elitek hamar belátták, hogy nem elegendő érvelni a nemzet léte mellett, hanem azt előbb létre kell hozni – bármilyen furcsa ez egy fiktív közösség esetében. Ahogyan az olasz író és miniszterelnök, Massimo D’Azeglio megfogalmazta: „Most, hogy megteremtettük Olaszországot, meg kell teremtenünk az olaszokat is.”
Ez a mondás kifejezi mindenfajta nacionalizmus kettősségét: a nacionalisták a nemzetet öröktől létezőnek tekintik, ám a nemzeti tudat kialakulásában az államnak (is) szerepe, feladata van.
Nem ment könnyen sem a németek, sem a magyarok, sem az osztrákok, sem a hollandok vagy a belgák „megteremtése”, vagyis nemzetté nevel(őd)ése sem. A nemzetnevelés hatékony módját jelentette a nemzeti „emlékezet helyeinek” a létrehozása.
A XIX. századi és XX. század eleji nemzetkultusz ilyen emlékezeti helye a német nemzettudatban az 1813-as lipcsei csata 100. évfordulójára emelt emlékmű vagy Magyarországon a Millenniumi Emlékmű. Nem minden „emlékezeti hely” nyerte el a társadalom rokonszenvét. Így például a római Viktor Emánuel-emlékmű sem.
Az emlékmű nem tudott az olasz nemzet valódi „emlékezeti helyévé” válni. Ennek egyik oka éppen a monumentalitás. Amikor az építést elkezdték (1885), még az ehhez hasonló monumentális emlékművek domináltak a nemzeti építészetben – amikor befejezték (1925), már a kisebb emlékművek terjedtek el, amelyek nem nyomták el a környezetüket. A fehér emlékmű nemcsak méretével, hanem stílusával is kitűnik környezetéből, nem illeszkedik a Piazza Venezia barokk és reneszánsz épületeihez.
Mára a rómaiak befogadták a Viktor Emánuel-emlékművet, de különböző gúnyneveket aggatnak rá: a „torta”, a „zongora”, vagy „Róma odvas foga”. De ez az ellenszenv nem csap át romboló tendenciába, és főleg nem kap politikai színezetet. A rómaiak a maguk módján „használják” az építményt, azzal, hogy egyszerű épületnek tekintik, nem többnek.
Az elutasított építmények és szobrok sorsa, hogy a tömegek számára nem válnak valódi „emlékezeti helyekké” – a közösség számára nem jelentenek semmit, és azzá válnak, amik: egy épületté, szoborrá, és semmi több funkciójuk nem marad. A német megszállás áldozatainak emlékműve illeszkedik abba a koncepcióba, amely nem idegen a második Orbán-kormánytól, miszerint a nemzetet meg kell teremteni – vagyis a kormány végső soron egy XIX. századi és XX. század eleji célt tűzött ki maga elé.
Kérdés, hogy ehhez hogyan viszonyul a társadalom: egy emlékművet fel lehet-e állítani, ha a társadalom egyik vagy másik, kisebb vagy nagyobb csoportja úgy érzi, az emlékmű által hordozott jelentéssel nem tud azonosulni. Ilyen esetben az emlékmű nem válik az emlékezés helyévé.
A legjobb, ami a német megszállás emlékművével történhet, hogy a kulturális emlékezet helye lesz: állami rendezvények, ünnepségek, közjogi méltóságok szónoklatainak színhelye, de semmi többet nem jelent majd az állampolgárok számára – csendesen belesimul a Szabadság térbe. Vagyis éppen az érzelem hiányzik majd belőle. Nem először Magyarországon.
A hivatalos politikai emlékezet és a nemzeti közösség emlékezete 1867-től számos kényes ponton szembekerült egymással. Bizonyos dolgokat a mindenkori kormányzat nem tehetett meg: nem tagadhatta meg ’48-at és Kossuth Lajost, de nem volt képes arra, hogy teljes szívvel képviselje a kultuszukat.
Az ellenzék viszont, ha már a politika mezején nem tudta legyőzni a kormányt, átvitte az ellenzéki érzelmeket a szimbólumok területére. Miközben az állami politika feladata a nemzetépítés, az állami emlékezetpolitika rendre szembekerült a nemzeti közösség nagy részének érzelmével – e kettőt soha nem sikerült egységesíteni.
A dualizmus idején különösen élesen merült fel a kérdés, milyen emlékművek állhatnak, hiszen azok nem sérthették sem a nemzet, sem a császár-király érzékenységét. A Várban álló Hentzi-szobor, az 1849-es ostrom során elesett osztrák várparancsnok emlékműve például irritálta a ’48-as közjogi ellenzéket, de a magyar közvélemény jó részét is. A szobor az „áruló magyarok” kollektív bűnösségét sugallta. Ferenc József ragaszkodott ahhoz, hogy az érte meghalt katonákat, így Hentzit hősnek lássák.
Buda visszafoglalásának 40. évfordulóján Jansky tábornok megkoszorúzta Hentzi szobrát. Ezt követően tüntetések, utcai zavargások törtek ki. Később Hentzi szobra ellen merényletet is elkövettek. Végül a budai hadapródiskolába áthelyezett szobor hányattatásai az I. világháború után értek véget, amikor – a forradalmak jól bevált forgatókönyve szerint – a tömeg szétverte.
A Horthy-korszakban sem jutott nyugvópontra a hivatalos állami politika és az ellenzék viszonya. 1927-ben, a Kossuth Lajost és minisztertársait ábrázoló Horvay János-féle szoboregyüttes felavatása botrányba fulladt.
A szociáldemokrata Népszava „hipokrízisnek” minősítette, hogy a „diktatórikus” Bethlen-kormány állíttat szobrot Kossuthnak – bár az ünnepséget a főváros rendezte. A jobboldal által „hazátlan bitangnak” nevezett szociáldemokraták nemzeti érvrendszerrel bírálták Bethlenéket, vagyis a kormány nemzetépítő kísérletét álságosnak tekintették.
Az ellenzék elvitatta a jogot a kormánytól, hogy Kossuth örökösének tartsa magát. Viszont az államnak szüksége volt a nemzetépítés szempontjából Kossuthra, a nemzeti függetlenség Trianonra reflektáló jelszava miatt.
Csakhogy ezzel a politizáló közvélemény ellenzéki része saját Kossuth- narratíváját állította szembe. Két nemzetkoncepció küzdött egymással – egy (állami), amelyik a liberalizmus és a nyugatos demokrácia meghaladására és a konszolidációra törekedett, és egy másik, amelyik a nyugatos fejlődés értékeit kérte számon a kormányon, ám „örök ellenzékiségre” ítéltetett.
A szociáldemokraták vétót emeltek az „államosított” Kossuth-kultusz ellen, és tiltakozó gyűlést szerveztek a szoboravatással egy időben a helyszínre (ugyanis Bethlen nem hívta meg az ellenzéket erre az alkalomra). A szociáldemokrata párt akkori magatartása beleillik egy olyan viselkedési sémába, amelyre csak a mai politikatudomány talált elnevezést: ez a vétókrácia.
Ez arra vonatkozik, amikor etnikai, vallási, regionális és gazdasági (de éppúgy eszmei-politikai) kisebbségi érdekcsoportok utcai akciókkal tömegnyomást kívánnak gyakorolni a kormányra, amennyiben úgy érzik, hogy képtelenek a kormányzati hatalom befolyásolására és a kormányzat folyamatosan negligálja az érdekeiket.
A vétókrácia egy ellentmondást hordoz. Kisebbségi csoportok nemcsak tekintélyelvű rendszerekben vagy diktatúrákban, hanem a demokráciában is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy nyomást kell gyakorolniuk a kormányra/államra. Ám a demokrácia éppen a többségi elven alapuló kormányzást jelenti.
De mi van akkor, ha a többség a választáson olyan uralmat teremt, amelyik hátrányos a legszélesebb értelemben felfogott kisebbségek számára? Ha egy kisebbség folyamatosan támadva érzi magát és úgy érzi, a demokrácia intézményrendszere nem reprezentálja megfelelően, hogyan védekezzen?
Magyarországon a mindenkori kormányok 1867 óta visszatérő problémája, hogy a nemzetépítő törekvések állandóan beleütköznek a (rendszerint politikai) kisebbségek vétótörekvéseibe. A nemzetiségek, a ’48-as közjogi ellenzék, a Horthy-korszakban a szociáldemokrata és liberális ellenzék; a szocializmus idején – ’48-cal kapcsolatban – a demokratikus ellenzék és az ellenzéki érzelmű fiatalok; a rendszerváltás után különösen a baloldal és a liberálisok próbáltak az utcán tiltakozni a nemzetépítés aktuális (dualista, konzervatív, szocialista vagy jobboldali) módja ellen.
Ez a nemzetépítés ugyanis a tiltakozó feleket identitásukban fenyegette – csak akkor volt helyük a nemzet kebelében, ha megalkudnak a fennálló hatalommal. Ez szükségszerűen nemzeti ellen-narratíva kialakítására sarkallta őket: eszerint ők képviselték a „befogadó”, „toleráns” nemzetkoncepciót, míg ellenfeleik, a hatalmon lévők „kirekesztők”, „szélsőségesek”, tehát „illegitimek”. A vétókrácia hagyománya miatt a baloldal és a jobboldal emlékezetpolitikája között (ma) nem lehet átjárás, és így – megjósolhatóan – az emlékmű ügyében sem várható közeledés.
A szerző történész, politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ)
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy ameg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
