A referált cikkek pontosan azért érnek „többet”, mint a nem referáltak, mert ezeknél legalább törekszenek arra, hogy elkerüljék a „haverizmust”; még ha ez nem is valósul meg tökéletesen.
Tanács szerint „a nyílt hozzáférés azt jelenti, hogy nemcsak azok olvashatják a cikket, akik megrendelték a folyóiratot és fizetnek érte, hanem bárki, akit érdekel. Ehhez mindössze annyi kell, hogy a szerző maga fizessen azért, hogy a cikkét publikálják”. Ez tévedés. A nyílt hozzáférés nem azt jelenti, hogy a szerző fizet a cikke publikálásáért, hanem azt, hogy ha a cikk átment a bírálati procedúrán, akkor a szerző fizethet azért, hogy mindenki ingyen olvashassa. A kutatók számára a legtöbb cikk e nélkül is ingyenesen elérhető vagy az intézményi előfizetés révén, vagy pedig azért, mert azok egy korábbi változata sokszor felkerül ingyenes kutatói honlapokra (erre lehetőséget ad a legtöbb kiadó). Nem áll tehát, hogy az idézettség pénzkérdés lenne.
Tanács azt is állítja, hogy kutatócsoportok azzal a trükkel növelik publikációik számát, hogy mindenki ráírja a többiek nevét a cikkére. Az, hogy egy cikket többen jegyeznek, nem trükk. Kötelező mindenkit szerzőként feltüntetni, aki a cikk alapjául szolgáló kutatásban vagy annak megírásában részt vett, kivéve, ha csak egy részfeladatot végzett el külön fizetés ellenében. Ezt a cikk leadásakor deklarálni is kell.
Az impaktfaktoron és az idézettségen alapuló értékelés nem tökéletes, de legalább törekszik arra, hogy kiküszöbölje a „haverizmust” – szemben az alternatívákkal. Ez egy nemzetközileg elterjedt rendszer, amelyen az egyetemi rangsorok, a nemzetközi kutatási pénzek és az elismerés alapul. Lehet különutas stratégiát választani és nem „behódolni” a nemzetközi normáknak. Csak ez olyan, mintha egy sportoló nem indulna az olimpián, csak megyei meccseken, mert az olimpia nemzetközi norma, aminek ő nem fog „behódolni”.
Ennek ellenére, Tanács állításával szemben, a magyar tudományértékelési rendszerben az impaktfaktor és az idézettség csak kismértékben van jelen. Az előléptetés, fokozatszerzés és pályázati értékelési rendszerek többsége csak a „nemzetközi munkásság” általános szempontját tartalmazza, és a bírálókra bízza, hogy ezalatt mit értenek. Ahol vannak kritériumok, ott is gyakran csak az „idegen nyelvű folyóiratcikk” kategória szerepel darabszámmal, amelyen belül nincs referált/nem referált bontás. Ritka kivételektől (pl. az MTA Bólyai-pályázatától) eltekintve sehol nem kérik az impaktfaktort. A Magyar Tudományos Művek Tára (ahol a publikációkat gyűjtik) 2015 óta nyilván sem tartja azt. A mennyiségalapú értékelés arra ösztönzi a kutatókat, hogy az impaktfaktor nélküli lapokba írjanak, mert azokban ugyanannyi munkával több cikket lehet produkálni.
De a lényeget Tanács a cikke végén írja: a kutatások nagy részénél a pályázati pénzből a kutatók semmilyen fizetésben nem részesülnek. A magyar kutatások fő támogatója ugyanis az OTKA, amelynek szabályzata szerint csak a segédmunkatársak kaphatnak munkájukért pénzt. Akkor viszont mi is ösztönözne bárkit arra, hogy pályázzon, kutasson és nemzetközileg elismert lapokban publikáljon? Többet kell dolgoznia azonos fizetésért, az előmenetelét sem segíti feltétlenül elő, hiszen az azok alapjául szolgáló értékelési rendszerek vagy homályosak, vagy kilóra mérik a publikációkat. Ezek jelenleg a legsúlyosabb gondok, nem pedig az, hogy a magas impaktfaktorú, nemzetközileg elismert kutatókat túlságosan díjazná a rendszer. Bár már ezen kesereghetnénk.
A szerző az ELTE-BTK, Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa
*
„A referált cikkek pontosan azért érnek »többet« mint a nem referáltak, mert ezeknél legalább törekszenek arra, hogy elkerüljék a »haverizmust«, még ha ez nem is valósul meg tökéletesen” – írja Pellandini-Simányi Léna. Ez igaz lehet, mint ahogyan az is, hogy – mivel szerinte sem valósul meg tökéletesen – ez sokkal jobban elrejti, hogy egyesek számára „lejt a pálya”. Hiszen biztosan garanciát jelent-e, ha a bírálók a szerző neve nélkül kapják meg a cikkeket? A specializálódott tudományterületeken, ahol a szereplők kevesen vannak és ismerik egymást, ez nem egyéb álarcosbálnál: ha a szerkesztőbizottság nem ír nevet, a bírálók rendszerint akkor is sejthetik, ki(k) a szerző(k), vagy legalább azt, hogy körön belüli(ek) vagy kívüli(ek). Szövetségesek-e az oda-visszaminősítésben, vagy kívül tartandó konkurensek? És nemritkán e gyakorlat kárvallottjai is sejtik, kik rejtőznek az „objektív” bírálat névtelenségében.
Nem muszáj fizetni a publikációért – csak éppen előnyt lehet vele szerezni. Amikor a kutató fizet, sokkal inkább elvárhatja a kiadótól a gyorsabb átfutást. Bizonyos tudományterületeken az idő is versenytényező: nem az az első, amit előbb kitalálnak, hanem amit előbb publikálnak. Ami pedig a kutatócsoportok ügyét illeti, azt, hogy kinek mennyi teljesítménye van (vagy nincs) egy cikkben, azokon kívül, akik írták, senki sem tudja.
Pellandini-Simányi Léna attól tart: cikkem aláássa az egyetlen alapot, amellyel a tudományos eredményességet bizonyítani lehetne. Tisztességes attitűd az övé: azoké, akik bíznak, mert bízni akarnak ebben az „alapban”. Bizonyára a személyes tapasztalatai is ezt támasztják alá. Mások más tudományterületen azonban úgy tapasztalják: a mindent átszövő haverizmust a látszólag objektív mérőszámokkal sem lehet megkerülni – álcázni annál inkább.
Én újságíró vagyok, de csalódott kutatók jelzései alapján úgy látom, a lehetséges jogorvoslat a tudomány világában sem hatásosabb, mint például a közbeszerzési haverizmusnál, kormányzati korrupciónál. A cinikus reakció szerint, aki törvénysértést lát, tegyen feljelentést! Van elég tapasztalat, mire lehet ezzel menni.
Tanács István
