Palkovics államtitkár utalt rá Szegeden, hogy a pályázati pénzekből is annál többet kap valaki, minél magasabban áll az egyetemi ranglétrán. A hallgatósága ettől még inkább megalázónak érezte, amit a levelükben is írtak: hogy egy tanársegéd 150 ezer, egy adjunktus pedig 125 ezer nettóval keres kevesebbet, mint egy doktori fokozattal rendelkező középiskolai tanár. A doktoranduszhallgatók ösztöndíja 40 ezer forinttal lesz több, mint az oktató, kutató, pályázatot író, adminisztráló tanársegédeké. Ezt nem indokolja semmiféle állítólagos piaci logika.
Szabó Gábor, az SZTE rektora a fórumot követő sajtótájékoztatón nagyon szerencsétlennek nevezte a fizetések összehasonlítását, mert az legfeljebb csak keserű szájízt okoz. Igaz ugyan, hogy sokféle igazságtalanság van a rendszerben, de hát azokat sajnos úgysem tudják megoldani. Bizonyos karokon jelentős pályázati bérkiegészítéseket kapnak oktatók, más karokon meg nem – no, de mi lenne akkor a helyes megoldás? Vegyék el az alapbéremelés lehetőségét azoktól, akiknek máshonnan van 30-40 százalék pluszjövedelmük, hogy többet adhassanak azoknak, akiknek nincs?
Az államtitkár szerint a felsőoktatási kormányzat meg a Rektori Konferencia azon dolgozik, hogy a pénzek elosztásánál a minőséget és az intézményi teljesítményt vegyék figyelembe. Ilyenkor csak néznek azok, akik nem szoktak pluszpénzt kapni – vagy azért, mert az ő tudományterületük számára nem is írnak ki pályázatokat, vagy azért, mert rendre mások – többnyire ugyanazok – nyerik el azokat.
Ennek a rendszernek nyíltan vallott értékrendje, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. A minőségnek meg a kiváló teljesítménynek nyilván az a legfőbb „indikátora", hogy ha sok pénzt kaptál, biztos megérdemelted.
Régóta próbálkoznak a tudományos teljesítmény objektív mérésével. Bemutatták nekem, hogyan néz ki ez a verseny alulnézetből. A nyertesek azt mondanák: ahonnan a lúzerek nézik. A kutatás terméke a publikáció. A cikk. A minőségértékelés egykori harcosai azért küzdöttek, hogy ne csak a megjelent cikkek száma számítson, hanem az, hogy mekkora hatást keltenek. Hogy lehet a hatást mérni? Hát az idézettséggel. Akit sokat idéznek, az biztosan nagyon jó. A citációs index lett az abszolút mérce. Persze az sem mindegy, hol jelenik meg a cikk. Amelyik elismertebb, impaktfaktoros folyóiratban, az sokkal többet ér.
Pályázati pénzt – ha van egyáltalán az adott tudományág számára – úgy lehet szerezni, hogy minél kiválóbb, több impaktfaktoros publikációval rendelkező kutatót írnak bele résztvevőként a pályázatba. Akinek van, annak adatik – ez az öngerjesztő mechanizmus sejlik föl a tudományos teljesítménymérés kulisszái mögül. Hiszen kire hivatkoznak sokan? Arra, akinek egyáltalán elérik a publikációit. Jellemzően annak a publikációja jelenik meg impaktfaktoros folyóiratban, akit már ismernek. Új és ismeretlen szerző cikkét könnyebben dobják vissza – a körön belüli, ismert kutató nevét is tartalmazó publikációnak van könnyebb útja. Őt már korábban is hivatkozták, és ő is segítőkészen visszahivatkozta mindazokat, akik idézettséghez segítették.
|
Palkovics László államtitkár szerint húsz százalékkal nőtt az egyetemi oktatók jövedelme
Illyés Tibor / MTI |
A minőség, az idézettség és a kiváló teljesítményt igazoló impaktfaktor megsokszorozódik, ha a mechanizmust nem különálló személyek, hanem kutatócsoportok üzemeltetik. Mondjuk, rendszeresen hat szerző neve szerepel egy cikk fölött. Köztük a pénzvadász, minősített személyé, többnyire professzoré, akkor is, ha az illető csak a nevét adta az egészhez, és a többiek dolgoznak helyette. Ha mindenki ír egy-egy cikket, és berakja a többieket társszerzőnek, a hat cikk tulajdonképpen harminchatszor számít bele az összteljesítménybe, mert lehetetlen eldönteni, hogy kinek hány százalékot számoljanak el.
Kívülálló számára az tűnne normálisnak, ha a folyóiratok fizetnének a publikációért. A helyzet azonban mára megfordult – és éppen a demokrácia, a könnyebb hozzáférhetőség kedvéért. Az open access, a nyílt hozzáférés azt jelenti, hogy nemcsak azok olvashatják a cikket, akik megrendelték a folyóiratot és fizetnek érte, hanem bárki, akit érdekel. Ehhez mindössze annyi kell, hogy
a szerző maga fizessen azért, hogy a cikkét publikálják.
Fizetni pedig az tud, aki korábban is nyert. Aki nem nyert, mert nem is szokott, az a nyomorúságos fizetéséből maga fedezi a kutatás és publikálás költségeit, az intézménye pedig lepusztul, mert nemcsak a pluszfeladatokat végzik pályázati pénzből, hanem annak egy részét a működésbe is bele kell forgatni, hogy tetszetős és hallgatókat vonzó maradjon az intézmény.
Azért kell a sok cikk és sok hivatkozás meg impaktfaktor, hogy a mechanikus összehasonlításban több esélye legyen a kutatócsoportnak a pályázati pénz elnyerésére. Bár a pályázatok sorsa nemegyszer úgy dől el, hogy a bírálóbizottságokban az erős emberek kölcsönösen megszavazzák egymás pályázatát, mégis kell valamilyen mérőszám, amire a végeredményt alapozni lehet. Senki nem állítja, hogy aki nyer, az nem tesz le teljesítményt az asztalra – csak azt, hogy a tudományos sikerhez egy másfajta kapcsolatépítési produktum biztosabb beugró.
A nemzetközi megméretés sem feltétlenül segít. Egyrészt a haverizmus nem ismer határokat, másrészt a verseny még inkább egyenlőtlen. Az egykori „szabad világ" kutatóhelyei nemcsak pénzzel vannak jobban ellátva, hanem a „pedigréjük" is sokkal jobb.
A szegedi sajtótájékoztatón finomkodva emlegették, hogy a pályázati pénzekért a munkaidejükön felül dolgoznak meg
az egyetemi emberek.
Vagyis aki az alapfizetéséért oktat, kutat, pályázatot ír, adminisztrál, szakdolgozati témavezető, a saját pénzén konferenciára jár, az a saját vezetői szerint csak heti 40 órát dolgozik. Ellenben akik projekteket nyernek és valósítanak meg, azok azt mind a kötelező feladataikon felül végzik. Arra hasonlít az egész, mint amikor
a nyolcvanas években a hivatalos műszakban előkészítették a munkadarabokat, amelyeket aztán a géemkában különpénzért megmunkáltak, és áradoztak, hogy mennyivel termelékenyebb „piaci" viszonyok közt dolgozni.
Ahol nincs pályázati pénz, ott gyakran a nyugdíjba menők státuszát sem töltik be. Nemcsak az a gond, hogy nagy a lemorzsolódás a doktori iskolából, hanem az is, hogy a fokozatot megszerzők sem kapnak állást a szakmában: beszélnek PhD-s közmunkásról meg külföldön próbálkozókról. Nincs perspektíva és biztonság – egyre több a csak hónapokig tartó projektfoglalkoztatás. Ide is elért a napszámosgazdaság szemlélete:
mondd meg előre, hogy három hónap múlva biztosan rendelkezésre állsz, akkor is, ha nem biztos, hogy nyer a pályázat. És persze azt is, hogy rögtön eltakarodsz és megoldod a további életedet, amint lejár a futamidő.
Ja, a fiatal egyetemi oktatók eközben még alapítsanak családot, szüljenek és neveljenek föl legalább három gyermeket! De ne hasonlítgassák a saját jövedelmüket másokéhoz, mert attól csak keserű lesz a szájuk íze.
