A felvételeket majd elküldjük mindenhova, hogy adjanak pénzt nekünk, mert mi majd segítünk. Így is történt, a felvételek részei lettek a fotótörténetnek, de ismét megindultak az adományok is. Most sokkal többet és jobban mutat a média, de nálunk a hatás nulla. A különleges magyar kérdésnek ehhez azonban köze nincs. Az igazi vita furcsa módon a „homogén magyar nemzetállamról” szól. Az embereket a szakterminusok nem érdeklik, de Magyarországon elterjedt hit, hogy igazán az a jó, ha itt csak magyarok élnek.
Persze belátjuk, nem zárhatók ki mások sem, de tőlük elvárjuk, hogy hasonlítsanak ránk, ugyanúgy beszéljenek, mint mi, ne tűnjenek ki, és ne maradjanak le hozzánk képest. Így talán ki lehet őket bírni. Mindenesetre Magyarország valóban az Európai Unióba a leginkább nemzetiségek nélküli országok kis csoportjával lépett be (Lengyelországgal és Szlovéniával), s ilyen is szeretne maradni. Amikor beléptünk, azt ígérték, hogy végre nehézségek nélkül egyesülhetünk majd a határon kívüli magyarokkal.
Tehát ha akarom, az ország még egyneműbbé válik. De azt nem mondták, hogy ide előbb vagy utóbb majd mások is települhetnek. Persze nem milliószámra, de aki nem szokott ilyesmihez, annak már néhány tízezer is rengetegnek tűnik. Az egyneműség kultusza persze Magyarországon soha sem volt hiteles, hiszen a Kárpátok között nemcsak a régi szomszédok keveredtek, hanem gyakran az új hódítók is. Balassi Bálint törökül is verselt, és végül itt a balkáni lecsó és a tiroli rétes történelmileg is kiegyezett egymással.
Úgy látszik, ennek szakadt vége Trianonban. A történelmi ország bomlása után a magyar középosztály etnikai tisztaságpárti lett, s miután ezt évtizedekig ismételgették az iskolában, a vásárokban és az újságokban, végül az emberek elkezdtek hinni a dologban. Aztán jött a negyvenes években a holokauszt és a svábok kitelepítése, s akik ezt túlélték, jobbnak látták hallgatni évtizedeken át. S ez tovább erősítette, most már Horthyék nélkül is, hogy ez így van nagyon jól. A debreceni vagy a szegedi orvosi kar fekete hallgatói vagy a ’89 előtti magyar katonai iskolák etióp vagy palesztin diákjai alapjában nem ásták alá ezt a képet.
A rendszerváltás után azért már bizonytalanabbnak tűnt a világ. 1989-ben, amikor csatlakoztunk a genfi menekültügyi egyezményhez, a magyar szabályozás a nem európaiakkal deklaráltan nem volt hajlandó foglalkozni. Intézkedjen a megfelelő ENSZ-hivatal (az UNHRC budapesti irodája), ők nem is illetékesek, semmi közük hozzá. Az EU-belépés előkészítésénél ez a kínos kitétel már hamar feltűnt, és német meg osztrák tanácsadók rögtön javasolták az újraszabályozást. 1997-ben született is most már mindenkire vonatkozó szabályozás.
Egészében ez még mindig inkább a „menekültelhárítás” eszközének tűnt. Egyébként az új kezelésmód első „kliensei” afgánok, irakiak, bangladesiek voltak. A belépéssel persze papíron itt is EU-konformak lettünk, de hát vannak begyakorolt történeti minták. Emlékszem, néhány éve beszéltünk erről az ENSZ közép-európai menekültügyi biztosával, aki elmondta – s ez még a szocialista kormányok idején volt –, hogy Magyarország sokkal fukarabb a menekültek kezelésénél például Lengyelországnál.
Később, de még 2012-ben egyébként az UNHRC külön dokumentumban jelezte a magyar kormánynak: jó lenne, ha javítana a menekültek helyzetén az országban. Egyébként a kemény magyarok nagyvonalú elhelyezési ajánlatára az ENSZ-hivatal 2008-ban az apparátusának egy részét, az eredeti dokumentumok szerint jóval száz fölötti létszámot Genfből Pestre költöztette. Úgy látszik, a menekültügyi nemzetközi hivatalnokokkal nagyvonalúbbak vagyunk, mint a menekültekkel.
Persze maradhatunk kőszívűek. Ezt már nemcsak az európai emberi jogvédők, hanem a menekültek is tudják rólunk.A napokban olvastam egy interjút a Zeitben egy szíriaival, aki elmondta, mindenki tudja, hogy a magyarok milyen szemetek, hogy errefelé senki sem akar jönni, ezekhez aztán igazán nem, de hát errefelé vezet az út Németországba. Itt nem is az a kérdés, hogy én szégyenkezem, sokan meg biztosan azt mondják, milyen ügyes megint Orbán. A kérdés felvethető másképp is.
A britek már régen megkülönböztetik az etnikai angolt vagy skótot és a britet, aki szélesebb értelemben egy politikai nemzetnek lesz a tagja, de nem akar etnikailag feloldódni. Nem kell félteni tőle semmit és senkit. Az utóbbi időben gyakran hallom Németországban a Kulturdeutsch kifejezést azokra, akik felvállalják a német kultúrát, de nem akarják imitálni, hogy ők vér szerint is németek. Oroszországban különbség van az oroszok (ruszkije) és az oroszországiak (rosszijszkije) között. Végül is történelmünkben mi sem hisszük magunkat kis országnak.
Nekünk is van birodalmi múltunk, miért ne lennének nálunk magyarok és hungarusok. Az első csoport örömmel és önként belemegy etnikai azonosulásba, a második sem amolyan kisebbségi lenne, hanem az országgal, kultúrájával, nyelvével vállal azonosságot, és nem kell azt imitálnia, hogy az ősei Vereckénél érkeztek. Ide szinte azonnal be lehetne lépniük akár menekülteknek is. Ez sem újdonság, egy teljesen más korban ilyen volt István Magyarországa is. Egyébként az Árpád-háziak simán befogadták a menekülteket: mindenféle vallási közösséget nyugatról és például a kunokat délkeletről.
Miért ne kavarhatnánk itt, ha ettől sokan megnyugodhatnak, s az országban meg körülöttünk néhány konfliktussal kevesebb lenne.
Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
