Magánzseb – államzseb

A költségvetési szektor egésze, így az egészségügy is legfeljebb az áremelkedés ütemével megegyező mértékben növelhette folyó kiadásait. A beruházások ugyan – köszönhetően az uniós forrásoknak – soha nem látott mértékben növelték a hámló vakolatú, egészségügyi szolgáltatás nyújtására alig alkalmas kórházakban a csili-vili diagnosztikai berendezések számát, és megtartották az omladozó falak között az orvosokat, nővéreket, ahelyett, hogy az ésszerű és a betegek érdekét szolgáló átcsoportosításukat szolgálnák. Így a kivételes beruházások ellenére a rendszer egészének működőképessége ugyanolyan mértékben maradt el a nyugat-euró­pai átlagtól, mint 25 éve.

Az egészségügybe igazából bele is megy az a több pénz, amit követelni szokás, mert a lakosság beleteszi.

A több pénzt elsősorban állapot- és hangulatjavító készítményekre költik, másodsorban pedig az orvos- és nővérzsebekbe csúsztatják, a szegények erejükön felül is. Arányaiban megháromszorozódott az ügyfelek-betegek „zsebből fizetett" hozzájárulása a rendszerváltáshoz képest. Ez 1990-ben az összes egészségügyre fordított pénz 10-12%-a volt, 2014-ben 32-35%-a, miközben a pénzünkért egyre rosszabb szolgáltatást kapunk.

Az EU-hoz való csatlakozásunk, 2004 óta a magyar gazdaság egy főre jutó változatlan és összehasonlítható árakon mért kibocsátása (a jövedelem, amit elkölthetünk) lénye­gében változatlan, miközben a csehek, a lengyelek, a szlovákok másfélszer többet termelnek és ezért másfélszer jobban élnek, mint tíz éve. Ha az unió gazdagabb országai nem adnák át segélyként a magyar hazai termék 3-4%-át évente, semmi sem épülne az országban, s azokat az ősöreg röntgenkészülékeket, Gamma-kamerákat használnánk, amelyeket harminc éve a már megszűnt Gamma Művek vagy a Medicor gyártott; és azokat az állandó kifőzésre szoruló fecskendőket használnánk, amelyeket a háborúzó Szíria kórházai.

A nulla körüli gazdasági növekedés miatt az állami szektor is csak a reálértékben stagnáló adóbevételeket használhatja egészségügyi bérrendezésre, tanítók pótlékára vagy az államilag támogatott focira. Ha nincs bővülő jövedelem, akkor csak egymástól vehetünk el: például a nővérek béremelése helyett több lehet a gumibot. Nem az ügyfelet jobban kiszolgáló jut többletbevételhez, hanem a sunyibb, a tűzközelibb, a hangoskodóbb. De ha nincs többletteljesítmény, akkor bővülő állami forrás sincs. Csak az unió pénzéből épülő-szépülő közterek és a háromszor átépített bazár létrehozói jutnak jövedelemhez, de nem a nővérek, az asszisztensek, az orvosok, a tanárok. Nekik az életpályamodell álmodása marad. Az unió azonban álmokat nem támogat.

Több mint tíz éve írta le Molnár Lajos: a rendszert kell megváltoztatni, hogy orvos és nővér, beteg és adófizető értéket, javuló teljesítményt kapjon, hogy érzékelhető legyen a saját magunktól függő változás. Arra törekedett, hogy a szovjetektől örökölt KLIKK, akarom mondani, állami egészségbiztosítónak nevezett igazgatási-bürokratikus pénzelosztó helyett ugyanolyan (magán)biztosítók működjenek, mint Ausztriá­ban, Portugáliában, Németországban és újabban Szlovákiában. De mi „...még mindig láncot hordunk...", ahogy az oktatásban is. Csak annyi a különbség, hogy az egészségügyi politikusok még büszkék is állami láncaikra. A tanároknak legalább egy része meg akar szabadulni tőlük. Molnár Lajos, aki franciául, angolul, németül, de még oroszul is azt kereste a legújabb szakirodalomban, hogy mitől lehet jobb a teljesítmény, átláthatóbb a különbség a pénzzel, az életekkel rosszul sáfárkodó és a jól működő kórházak között, sosem tanult meg szovjetül, pedig iskolái egy részét a Szovjetunióban végezte. Remélem, megérjük, hogy olyan lesz a magyar egészségügy, amilyennek Molnár Lajos a reformról szóló dolgozatában megírta. Mert ami helyes, azt meg is kell tenni.