Lehet, hogy összecseréljük az ország szuverenitását a kormányzatéval és nem vesszük észre, hogy a magyar emberek szuverenitása egyre fogy – éppen saját kormányzata nyomulása miatt? Hogy egyre több a kotta és egyre fojtottabb, egyhangúbb a dal? Hogy a sok életbelépő előírás az alávetettek, nélkülözők kiszolgáltatottságáról szól? Hogy az oktatási rendszer gúzsba köt tanárt, diákot? Hogy „kirendeltekkel” töltik fel a nemzeti ünnep közönségét, de már a stadionok lelátóit is? Hogy a gazdaság új terjeszkedői ugyanolyan arroganciával, zsarolási potenciállal fosztanak meg vállalkozókat az önálló döntéshozataltól, mint a frissen mellőzöttek tették?
Észrevesszük-e, hogy mennyire hamis ez a folyton-folyvást meghirdetett függetlenségi harc a világ hatalmasai ellen, miközben hazai hatalmasok kényükre-kedvükre csonkolják állampolgáraik autonómiáját? Felfedezi-e már végre valaki, hogy pontosan mi fáj Washingtonnak vagy Brüsszelnek, és ebből a leltárból mennyi róható fel kicsinyes hatalmi-gazdasági érdekeknek vagy éppen a mi elöljáróink önző szempontjainak?
Ha a külföldi kifogásokról leltár készülne, világossá válna, hogy a lista zöme általánosan elfogadott szabályok felrúgásáról szól, fennkölten fogalmazva: jogállami, versenyjogi értelemben. Tény, hogy a nemzetközi szerződések, valamint tagságunk a nemzetközi szervezetekben behatárolja a politikai cselekvés mozgásterét, de a „lángost szeretjük, a lángossütőt utáljuk” szocializmusból ismerős szólása mára új értelmet nyert. Közben az orrunk előtt zajlik az inkorrekt versenyeztetés, a sánta közbeszerzés, esetenként a kurzusnak kedves cégek agyondotálása, a fekete seggűek adókkal sújtása. A slampos munkáért zsebre tett mamut summák útja pedig kifürkészhetetlen.
