A dolgok mai állása szerint hálával tartozik a kétéves Varró Leon Bálint édesanyja a megvadult egykori élettársának, Patrick Royernek, amiért a férfi kedden Szombathelyen rátámadt, paprikaspray-vel lefújta, eltörte az orrcsontját, és elrabolta tőle közös gyermeküket. Ha nem teszi, még nagyon sokáig tartana a két éve indított gyermekelhelyezési per, és a bíróság minden bizonnyal most is azon meditálna, hogy dönthet-e egyáltalán egy francai apa és egy magyar anya közös gyermekének elhelyezéséről. Két év nem volt ugyanis elég a döntés meghozatalára. Azonban a keddi gyerekrablás felpörgette Justitia szombathelyi szolgálóit, és hirtelen megszületett a verdikt: a gyermeket a bíróság az anyánál helyezte el, Patrik Royer ezentúl csak felügyelet mellett találkozhat a fiával.
Még mielőtt leszólnánk a magyar bíróságok lassúságát, és azt állítanánk, hogy a csiga versenyló hozzájuk képest, miközben ez nyilván nem mindegyikükre igaz, ejtsünk szót a francia ítészekről is. Sokkal tempósabb az ő eljárásuk az itteninél. Patrick Royer egy évvel az után adta be a keresetét Franciaországban, mint az élettársa Magyarországon, ott mégis hamarabb megszületett az ítélet. Miután Patrick egy olyan címet adott meg élettársa elérhetőségeként, ahol az garantáltan nem érhető el, úgy vont meg a bíróság minden anyai jogot, hogy a mama még csak nem is tudott a perről. Szerencsére a francia igazságszolgáltatásban sem mindenkit vakítanak el a paragrafusok, némelyek ott is szoktak gondolkodni, s ennek köszönhetően az anya fellebbezését követően valakinek leesett a kéteurós: egy akkor pár hónapos gyermek anyjának a jogait csak nem kellene teljes egészében megvonni. Most főnek a saját levükben. De ez legyen az ő gondjuk.
Mert attól még, hogy két év után felébredt a hazai bíróság, nem tekinthetjük meg nem történtnek az eddigieket. Például azt, hogy a mélyen tisztelt magyar bíróság többször is arra az álláspontra helyezkedett, hogy elfogadja a francia ítéletet; ha ott már döntöttek, miért strapálja magát?
