Kamenyec-Podolszkijtól Auschwitzig címmel minap kegyeleti emlékkonferenciát rendezett a Wesley János Lelkészképző Főiskola, közösen amerikai testvérintézményével, a rochesteri Nazareth College-dzsal. A háromnapos ülésfolyamon félszáznál is több előadás hangzott el a magyar soáról. Vagyis arról a tragédiáról, amikor a múlt század negyvenes éveiben hatszázezer magyar zsidó is áldozatul esett a népirtó náci öldöklésnek.
Az érdeklődő hallgatóság – köztük az amerikai iskola tanárai és diákjai – a hazai holokausztkutatás színe-javát és szép számmal külföldi történészek előadásait hallgathatta végig. Ezek jó pár új dokumentummal, nemegyszer megrendítő részlettel tovább árnyalták a pusztulás történetét. Azt a pokoljárást, amely 1941 augusztusában húszezer, akkori szóhasználattal, hontalan magyar zsidó lemészárlásával vette kezdetét az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban, és három évvel később a legnagyobb magyar zsidó temetőig, a több százezer magyar áldozatot követelt auschwitzi halálgyárig vezetett Lengyelországban.
A címben szégyent írtam. Igen, szégyent, mert a magyar média – beleértve ebbe a kormánnyal szembenieket is – nem tartotta közlésre érdemesnek, hogy tudósítsanak az emlékülésről, urambocsá, esetleg hosszabban megidézzék az előadókat.
