Sandra Kalniete neve ma már keveseknek mond bármit is. Ő volt Lettország első uniós biztosa 2004 májusától, de mindössze fél évig, mert José Manuel Barroso, az új európai bizottsági elnök nem kért belőle. Kalniete nevéhez valahogy hozzátapadt az euroszkeptikus jelző.
Ez Brüsszelben a legdurvább szitokszavak közé tartozott (különösen, ha valaki a „sötét ló” új tagállamok valamelyikéből próbálkozott), így nem jelölték újra. Ahogyan nem jelölték újra az első magyar biztost, Balázs Pétert sem, de más okból: Kovács Lászlót tették a helyére a külügyminiszteri székből. A 2004. augusztusi budapesti kormányválsággal egybeesett a csere: az éppen tíz évvel ezelőtti eseményekre Medgyessy Péter, a megpuccsolt akkori kormányfő interjúja emlékeztetett a minap.
A Népszabadság akkor debütáló brüsszeli tudósítójaként az események kellős közepébe csöppentem. A Prodi-bizottság végórái voltak ezek, Barroso a nyár folyamán, jachtokon üdülő politikusokkal váltott üzeneteket, hogy összeállítsa csapatát. Olyanok hullottak ki a rostán, mint Kalniete, vagy a legalább a bizottsági meghallgatásig eljutott Rocco Buttiglione. Az olasz ultrakonzervatív társadalometikai nézetei, úgy találták, nem férnek bele az összeurópai értékrendbe.
Elvégre nem a Szentszék kormányát kellett felállítani. Kalniete helyből, Buttiglione a meghallgatása után repült, Kovács pedig, aki energiapolitikai nézeteivel nem győzte meg a képviselőket, az adó- és vámügyekre került át. Így rendezte a személyi kérdéseket Barroso. Tíz év alatt változott a helyzet. A kormányok is megtanulták, kiket nem érdemes jelölniük, és rendkívül felértékelődött a nők szerepe, a paritás, a nemek közötti egyenlőség.
