A menekültek ma Magyarországon mumusok, de absztrakciók. Bár sokan látták őket tavaly nyáron a Keleti előtt vagy a tévében, de azért politikai kockázatként mégsem valóságosak. A kormánynak ezért keményen tempóznia kell, hogy megközelítse a bűvös négymilliót. Nem zárom ki, hogy ez nagy nehezen és drága kampánnyal összejöhet. Azt sem mondom, hogy az ily módon megfogalmazódó többségi vélemény magától az ördögtől származik. Mindegy, hogy az eredménnyel azután mit lehet kezdeni, az EU biztosan megpróbálja majd megkerülni az eredményt, illetve annak kötelező érvényét. De ez már egy következő történet. Most annyi biztos, hogy ha nem is jön össze az érvényességhez szükséges számú szavazat, nagyon sokan, a résztvevők nagy többsége a betelepítés ellen fog szavazni. Az aktussal szemben fel lehet hívni otthon maradásra. Ez talán megnehezítheti a küszöb elérését, de az egész hangulatát nem fogja megváltoztatni. A progressziótól itt viszonylag kevés függ.
Lényegesen több szabadsága van az ellenzéknek a másik, általa kezdeményezett népszavazás esetében. Ez tulajdonképpen már győzött is. A tömegek számára ez a vasárnapi nyitva tartásról szólt, abban pedig a kormány ugyanolyan megkövesedett mosollyal, amellyel másfél évig védte, végül a konfrontáció leghalványabb formalizált megjelenésénél azonnal visszavonult. Győzött a többség, tulajdonképpen apolitikusan, egyszerűen a szokásaira hivatkozva.
A megmaradt kérdések, amelyek megmaradtak, talán nem értelmetlenek, de önmagukban nem állnak meg. Nem indul a vonat, sínek sincsenek, de vannak, akik beleszerettek az állomás szódavizes pavilonjába, és azt a MÁV nélkül is fenn akarják tartani. Erre a másik népszavazásra az ellenzék még saját híveit sem tudja majd mozgósítani. S ha valami nem megy, miért erőltetnék? Miért jó az, hogy a menekültes sztoriban a kormány összeszed majd magának három és fél vagy négymillió szavazatot, a másik oldal meg örülhet, ha a megmaradt pimf kis kérdéseivel az urnákhoz visz félmillió embert? Ha ez így alakul, akkor miért kell ragaszkodni az okafogyott és kudarcos erődemonstrációhoz? Nem okosabb hagyni a csudába? Drága, sok munkába kerül, és a kezdeményezőknek nem hoz hasznot.
Lemondani valamiről számtalan módon lehet. Takarékossági felhívással (végül is a 6-8 milliárdból, amibe a projekt kerül, rendbe lehetne rakni egy városi kórházat). Vagy a kis kérdések átemelésével a parlamenti politizálás terepére. És így tovább. Nem kétséges, hogy ebből ki kellene mászni. Legfeljebb az a kérdés, hogy mikor érdemes ezt megcsinálni. Június második felében a szocialistáknak pártkongresszusuk lesz. Akárki jön vagy marad, biztos, hogy bolondság lenne erről a visszavonulásról most vitát nyitni, mert a régi-új vezetésnek itt sok választása amúgy sincsen. De minden politikai küzdelemben használható egy látszólag semmire sem alkalmas ügy ahhoz, hogy az érdekeltek megvívjanak érte, s a végén még e szamárság körül valódi összecsapások is kialakulhatnak. Isten óvjon tőle!
Tehát akkor már csak azt kell eldönteni, hogy a pártrendezvény után ki hogyan, mire hivatkozva mondja le a kiürült akciót. Minél később teszik meg ezt a formális lépést, annál többet kell addig mégiscsak beruházni az előkészületekbe, és annál többen hiszik majd a pártmunkások közül, hogy közük van a népszavazáshoz, ők szedték össze az előzetes aláírásokat, hát akkor nem fogják veszni hagyni az egészet. Tehát azért valahogy a nyári szabadságok kitörése előtt az erre hivatottaknak lépniük kellene. Hiszen utána nyáron két hónapig, akármit tesznek, senkit sem fog érdekelni. És június végén lenne rögtön egy okos dátum is, Péter-Pál, az aratás ünnepe.