Sok hangzatos szó esett már a magyar érdekek európai érvényesítéséről, a pálinkáról, az akácról. De az elmúlt tíz évet mérlegre téve világos, hogy az EP-t valójában a magyar belpolitika kihelyezett tagozataként használják a hazai pártok. Legyen szó az államháztartás kreatív könyveléséről, a 2006 őszi „sajnálatos eseményekről” vagy Orbán Viktor szabadságharcának uniós lecsapódásáról.
Mármost az MSZP megrendítő vereségével felborult mindenféle egyensúlyinak nevezhető állapot, a két MSZP-s egyszerűen nem rúghat labdába a tizenkét Fidesz–KDNP-s mellett az unió fővárosában. Főleg úgy, hogy az utóbbiak között tíz éve a brüsszeli, strasbourgi irodaházak padlószőnyegeit taposó tapasztalt emberek is vannak, akik tudják, hogyan kell elintézni a dolgokat egy számukra fontos ügyben.
Az MSZP belügye, hogy miért nem számított nagyobb mértékben azokra, akik az elmúlt tíz évben, ilyen-olyan gyengeségeik dacára, de brusztoltak naponta a folyosói diplomáciában. Ám ettől még tény, hogy mostantól szinte a nulláról indul. Még pár éve is közröhej tárgya lett volna: annyi uniós képviselőjük van a szocialistáknak, mint ahány zöldpárti, ha Jávor Benedeket és Meszerics Tamást együtt számoljuk, ahogy ebből a szempontból kell is.
De így is brusztolni kell. Helyesen mondta a minap a külügyminiszter-jelölt, az EU nem a nemzetek békés, szeretetteljes családja. Kemény érdekérvényesítő harc folyik belül. Az uniós képviselők tizede azt sem tudja az elején, hol a mosdó, a negyede meg azt, hol a bizottsági terem, ahol meg kellene jelennie. A tizede (mondjuk hetven ember) viszont azt is tudja, hogyan kell sikerre vinni ügyeket, ki az, aki ezt vagy azt a tagállami szempontot be tudja vinni az uniós döntéshozatal egy magasabb szintjére. Mondjuk el tudja fogadtatni az Európai Bizottsággal, vagy meggyőzi róla a tagállamok tanácsát.
Az MSZP-nek egyetlen lélekemelő szerencséje azért van. Onnan, ahonnan most elindul két aktatáskával, csak felfelé visz út.
