Történt egy incidens két évvel ezelőtt a kazincbarcikai kórházban. Egy asszony – harcos szószólója az intézmény leépítése ellen szervezett tüntetéseknek – korábban többször is megpróbált bejutni a kórház vezetőjéhez, aki akkor még a kormányzó párt országgyűlési képviselője volt. Azt szerette volna megtudni, mi az igazság a belgyógyászat bezárásáról. Fájt az asszonynak, hogy romba dőlni látja a kórházat, aminek fejlesztésébe az előző években milliárdokat pumpáltak. Aktivistaként kevés esélye volt egy face to face találkozóra. A biztonsági őrökről rendre visszapattant, azok ugyanis parancsba kapták, hogy mindenhová elkísérjék, kövessék lépteit akkor is, ha betegként érkezik. Csoda, hogy a vizsgálóasztalra nem feküdtek fel mellé. Egy óvatlan, de szükséges sebészeti kezelés leple alatt azonban sikerült az őröket megtévesztve eljutnia az igazgató irodájáig, s titkárnőket megvető bátorsággal betenni a lábát a küszöb és az ajtó közé.
Ám a lovagias kórházigazgató nem tessékelte beljebb. Nem mondta neki, hogy na jó, van öt percem, üljön le, mondja, mi nyomja lelkét. Nekifeszült inkább belülről az ajtónak, így egyszerre nyomták azt, egyikük befelé, a másik meg kifelé.
Volt még egy kis kartekergetés, toszogatás meg üvöltözés, „vedd ki innen a lábadat, mert kidoblak a kórházból”, s más efféle, csupa polgári attitűddel teli mondat. Majd feljelentés, tárgyalás, amelynek végén a bíróság kimondta: a kórházigazgató az emberi méltóságát és a jó hírnevét is megsértette az aktivistának, amikor nekitámadt, majd nyilvánosan „korábban pszichiátrián kezelt asszonynak” minősítette őt.
