A probléma akkor keletkezik, ha az alkotmánybírák szabadon elszakadnak az alkotmányi rendelkezésektől, és ezek helyett az absztraktüres alkotmányi deklarációkra alapozva tetszés szerint kezdik megsemmisíteni a törvényhozási többség által megalkotott törvényeket. Lényegében ezt tette az első hazai alkotmánybírósági többség Sólyom László vezetésével, és én ezt a rendszerváltás kisiklatásaként és a demokrácia eltiprásaként fogtam fel. Alkotmányjogászi tevékenységemet illetően én ma arra vagyok büszke, hogy ennek ellenfeleként lettem ismert a nyilvánosság előtt, és ezt sokszor Halmai Gáborral szemben is megfogalmaztam, aki Sólyom segédeként ennek építője volt. Ez a sokéves szembenállás azonban nem menti fel Halmait az alól, hogy a valóságnak megfelelően írja le álláspontomat az alkotmánybíráskodásról. Ezt pedig már azért is jól ismerheti, mert épp a múlt évben folyt le egy vita a Jogelméleti Szemlében a jurisztokrácia és a demokrácia közötti feszültségekről, és ebben már leszögeztem vele szemben, hogy nem általában vagyok az alkotmánybíráskodás ellen, hanem csak annak a demokráciát elfojtó változatával szemben lépek fel.
Az utóbbi években alkotmánybíróként ezt a felfogást igyekszem érvényesíteni a testületi vitákban is, és szavazataimmal a többség tagjaként, vagy éppen különvéleményeimmel, párhuzamos indokolásaimmal az alaptörvénytől elszakadó, régi aktivista stílus ellenfele vagyok ma is. Ezt a tevékenységemet Halmai Gábor úgy értékeli, hogy én „bementem az Alkotmánybíróságra, szétverem annak működését, és ezt nehéz minősíteni”. Csak az aktivista döntési stílust igyekszek „szétverni”, és hadd jelezzem, hogy ezt nem is olyan könnyű megtenni. Belülről szemlélve ugyanis az alkotmánybíráskodást a korábbi kritikáim mellé még új problémákat is észleltem, így egyáltalán nem vagyok elégedett a mai működéssel sem.
Az Alkotmánybíráskodás – Szociológiai, politológiai és jogelméleti megközelítésekben c. könyvemben épp ezeket a strukturális problémákat elemeztem, és igyekeztem kimutatni, hogy általában az európai alkotmánybíróságok nagy gondja az, hogy strukturális felépítésükben nem felelnek meg az alkotmánybírák generalista döntési munkájának, és nem teszik lehetővé az alkotmánybírói szerephez felnövést egy sor esetben. Ebből adódik, hogy inkább csak kivétel az, ha ténylegesen szuverén alkotmánybíróvá válik egy-egy megválasztott bíró, mert a többségük helyett inkább a törzskari munkatársi gárdájuk dönt, és csak mint törzskari küldött vesz részt a testületi vitákban ténylegesen önálló átlátás nélkül. E strukturális problémáknak nincs közük a politikai táborok szembenállásának az alkotmánybíráskodást illetően, és ezeket semlegesebben meg lehetne vitatni, hisz ezek a gondok a világ legtöbb alkotmánybíróságában jelen vannak, és nálunk is mindig jelen voltak az elmúlt negyed évszázadban. Épp ezért sajnálatos, hogy Halmai és a balliberális jogászértelmiség nem kíván ezekkel foglalkozni, és ezek helyett a politikai táborok csatáját vívják – sokszor egyetemi köntösben.
Még egy adalék hadd legyen a jövőbeli nyilvánosság előtti vitákhoz, hogy Európán túl egyre szélesebb hatáskörű alkotmánybíróságok jelentek meg az elmúlt évtizedekben Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrika egy sor országában is, és ezek elhelyezése a megjelenésük előtt kialakított kormányformákba az állami hatalmi szerkezetek osztályozására már egyre inkább csak torzítottan lehetséges. A pezidencializmus és a parlamentarizmus mellé egy új kormányforma kialakítása szükséges a jurisztokratikus kormányforma elnevezés alatt. Időközben ugyanis a széles alkotmánybírósági hatáskört már nem lehet nem egyszerűen az aktivista jelzővel leírni és kritizálni, mert ezt már legalizálták az új alkotmányi rendelkezések és alkotmánybírósági törvények. Értelmes vitát erről szívesen folytatnék akár Halmai Gáborral és táborával, a baloldali jogászértelmiséggel a nyilvánosság előtt is, persze csak akkor, ha nem él a mostani interjúban mutatkozó nem fair vitaeszközökkel.
Pokol Béla
alkotmánybíró
Halmai Gábor reakciója
A szerkesztőség kedves felhívása nélkül bizonyosan nem válaszoltam volna Pokol Bélának. Tavaly ugyanis nagyon megbántam, hogy a Jogelméleti Szemle című tudományos folyóirat hasábjain tudományosnak hitt vitába bocsátkoztam vele. Hasonló témáról szóló hosszú, lábjegyzetekkel teli tanulmányomra ugyanis annak fejtegetésével válaszolt, hogy én a Soros Alapítvány egykori elnökeként milyen szerepet játszottam a „nemzetállamokat ellenőrző alkotmányoligarchia kiépítésében”. Mostani szövege legalább nem inszinuál, de az értelmes vitát most is megnehezíti írásának általa megjelölt tárgya, a „demokráciabarát” alkotmánybíráskodás, aminek védelmében fel kíván lépni velem szemben. Ilyen madár ugyanis nincs az állathatározóban. Az alkotmánybíráskodást, attól kezdve, hogy a XIX. század elején az Egyesült Államokban elkezdték művelni – Tocqueville híres meghatározása szerint – mindig éppen a demokratikus többség „zsarnokságával” szemben alkalmazták.
Ezért mondtam az interjúban, és ezt természetesen továbbra is fenntartom, hogy Pokol elveti az alkotmánybíráskodás eszméjét. Talán az „esküdt ellenség” kifejezés valóban nem volt találó, hiszen Pokol éppenséggel az erős alkotmánybíráskodást intézményesítő 1989-es alkotmányra esküdött fel. (Hogy az az eskü miként egyeztethető össze tudományos meggyőződésével és lelkiismeretével, más kérdés. Szerintem ugyanis, ha létezne „demokráciabarát” alkotmánybíráskodás, akkor az alkotmánybíráknak is demokratikus választáson kellene megmérettetniük, de ő erről nem szól.)
Ahhoz, hogy megvédje saját önellentmondó alkotmánybírói szerepét, Pokol Bélának mint az alkotmánybíráskodás elvi ellenségének súlyosan el kell ferdítenie az alkotmánybíráskodásnak a világban és Magyarországon betöltött funkcióját. Nemcsak a magyar, de a világ egyetlen alkotmányos demokráciájában sem létezik ugyanis az a korlátlan parlamenti szuverenitáson és a hatalom egységén alapuló berendezkedés, amelyet ő a 2011-es magyar alaptörvény alkotmányos rendszerében felismerni vél. A korlátlan parlamenti szuverenitás brit modellje már a Nemzetközösség minden egykori országában átadta a helyét a törvényhozás és a bíróságok párbeszédére épülő rendszernek, a hatalom egységét pedig utoljára Lenin vallotta. Számos helyen elmondták már, én legutóbb a Népszabadság-interjúban, hogy az alaptörvény és a mai Alkotmánybíróság gyakorlatában nem érvényesül a kormányhatalomnak semmiféle korlátja, de ez nem jelenti azt, hogy a szövegben ne lenne benne a hatalommegosztás elve, és az ne rendelkezne a jelentősen korlátozott jogkörű alkotmánybíráskodás papíron továbbra is létező funkcióiról.
Nem világos, hogy amikor Pokol a „jurisztokratikus kormányformáról” beszél és arról, hogy „azt már legalizálták az új alkotmányi rendelkezések és alkotmánybírósági törvények”, Magyarországra és az Alaptörvényre is gondol-e. Akárhogyan is, úgy tűnik, hogy ő úgy ül a testületben 2011 óta, hogy nincs tisztában annak alkotmány szerinti feladataival. Azt írja, hogy én nem észleltem a 2011 óta bekövetkezett változást az alkotmánybíráskodás fő tárgyát illetően, ti. hogy az immár nem a politikai többségi törvényhozás, hanem a bírói döntések ellenőrzésében áll. Ez azért tévedés, mert az alkotmányjogi panaszt – ami valóban az ügyek többségét alkotja –, az alaptörvény-ellenes jogszabályokon alapuló bírósági döntések ellen lehet benyújtani. Vagyis az Alkotmánybíróság a konkrét esetek kapcsán továbbra is az alkotmányt sértő törvényhozót kellene, hogy ellenőrizze.
Annak a ténynek, hogy 2013 áprilisától kezdve – amióta többségben vannak a kormánypártok által minden konszenzus nélkül jelölt alkotmánybírák –, az Alkotmánybíróság ezt nem teszi, semmi köze az alkotmányos szabályozás szerinti állapothoz. Sőt mára már csak politikai kinevezett tagjai vannak a testületnek. Pokol is egy politikai párt, a mára már eltűnt Torgyán-féle kisgazdák színeiben ült a parlamentben, majd lett a Fidesz–KDNP által jelölt alkotmánybíró. Így furcsa, hogy engem, aki – jól vagy rosszul, de – mindig saját elveimet képviseltem jogi kérdésekben, és sem parlamenti képviselő, sem alkotmánybíró nem voltam (nem is leszek), azzal vádol, hogy „politikai táborok csatáját vívom”. Ami pedig Pokolnak azt a megállapítását illeti, miszerint én az interjúban „nem éltem fair vitaeszközökkel”: először is én egyáltalán nem kívántam vitatkozni az interjúban, de jólesett válaszolni a feltett kérdésekre és őszintén elmondani, hogy mit gondolok.
Halmai Gábor
