Más fejezetek alatt olvashattunk a szakképzés átalakításának fontosságáról, a természettudományos és a mérnökképzés erősítéséről, valamint a mindennapos testnevelés szükségességéről. A Fidesz–KDNP a választók felhatalmazása nélkül alakította át az addig felépített, bár sok tekintetben nem jól működő oktatási rendszert, és az eddigi ismereteink szerint most sem mutatja be, mit tervez még e területen. Az önmagában nem jelenthetett társadalmi felhatalmazást, hogy a legkiválóbb oktatási szakemberek évről évre felhívták a figyelmet, hogy hol nem illeszkednek jól az oktatási gépezet fogaskerekei, s hogy emiatt hol potyognak ki a gyerekek a rendszerből.
Nincs jól működő oktatáspolitika, ha egy kormányzat nem tudja pontosan meghatározni társadalmi-gazdasági céljait, ha nem veszik figyelembe a családok, a gyerekek, a pedagógusok-oktatók, a szférát képviselő érdekvédelmi szervezetek elvárásait, ha nem sikerül közmegegyezésre jutni a legalapvetőbb kérdésekben.
Már a pedagóguspályára készülő hallgatónak is illik tudnia még a diploma megszerzése előtt azt a szakirodalomban jól definiált tételt, mely szerint az oktatáspolitika olyan korlátokkal s egyben lehetőségekkel művelt közpolitika, amelyen belül nemcsak az oktatással kapcsolatos érdekek és hatalmi törekvések jelennek meg, hanem meg kell hogy jelenjen a területre vonatkozó cselekvési stratégia is. Illik tudnia azt is, hogy a modern társadalmakban általánosan elfogadott oktatáspolitikai cél a méltányosság és esélyegyenlőség, a társadalmi kohézió erősítése, a minőség, eredményesség és hatékonyság feltételeinek a biztosítása, a szabadság és választhatóság, a kiszámíthatóság és stabilitás, az átláthatóság és elszámoltathatóság, valamint az adaptivitás és alkalmazkodóképesség garantálása. Ha ez elvárható tudás egy leendő pedagógustól, akkor sokszorosan elvárható tudás az oktatás kormányzati szintű irányítóitól. Persze itt már nemcsak az elmélet, hanem a gyakorlatba átültetés-megvalósítás szintjén. Az oktatáspolitikával foglalkozó szakemberek többsége szerint ennek az elvárásnak a Fidesz–KDNP-kormányzás nem felelt meg.
Tegyük fel a kérdést: mire számíthatunk, ha megnyerik a választást? A jelenlegi állapot bebetonozása, az erősen szelektáló iskolaszerkezet változatlanul hagyása, a hat-nyolc osztályos gimnáziumok erősítése, továbbá iskolabezárások, pedagóguselbocsátások, egyenruha egyensapkával stb.? Vagy parlamenten kívüliként is meg tud erősödni a Pokorni nevéhez köthető „nem uniformizálni, nem standardizálni, nem központilag értékelni” oktatási irányzat? (Pokorni Zoltán a Pasi Sahlberg által írt A finn példa előszavában rögzítette a fentieket, elismerve a sokak által sokszor hivatkozott finn oktatáspolitika eredményeit, ahol a „bizalom, a megbecsülés, a kreativitás, az együttműködés támogatása adja a minőséget”).
A baloldali Kormányváltók szövetségének a közelmúltban nyilvánosságra került oktatáspolitikai koncepciójában erőteljesen megjelennek a modern társadalmak által elfogadott oktatáspolitikai célok. (Jegyezzük meg, hogy abban a sokat emlegetett elmúlt nyolc évben is ez jellemezte a balliberális kormányzatok oktatáspolitikai koncepcióját, elsősorban a koalícióban részt vevő liberális pártnak és Magyar Bálintnak köszönhetően, de a megvalósítás során sok elképzelés nem valósult meg, így az oktatási rendszer csak növelte a leszakadó csoportok egyébként is meglévő hátrányait.)
A kormányváltásra készülő baloldali pártok hangsúlyozottan szólnak az autonómia visszaállításáról, a bürokratikus irányítási rendszer lebontásáról, illetve átalakításáról (az állami közoktatást irányító szervezetet megszüntetnék, a járási tankerületeket megtartanák), visszaállítanák a tankötelezettséget 18 éves korig, „visszacsempésznék” az önkormányzatiságot, döntési helyzetet biztosítanának az iskolák igazgatóinak, megszüntetnék a kötelező hit- és erkölcsoktatást, a mindennapos testnevelést, a Nemzeti Pedagógus Kart. Az angol nyelv és az informatika tanítására magasabb óraszámot irányoznának elő, módosítanák a Nemzeti alaptantervet, visszaállítanák a tankönyvpiac korábbi rendjét, tényleges partnernek tekintenék a szakszervezeteket és a szülői egyesületeket. Meghatároznak azonnali és későbbiekben végrehajtandó feladatokat. Úgy tűnik, hogy az azonnali feladatok valamiféle kármentést jelentenek. A hoffmanni kurzusból kettő-három terület egy-egy elemét átmentenék és továbbműködtetnék.
Sok mindenről beszélnek, s mégis hiányérzete támad az olvasónak, hallgatónak. Jó lenne tudni, mit gondolnak a kormányzati struktúráról, maradna-e a mamut minisztérium, vagy az oktatás rangjához méltóan önálló tárcát kapna. Nem igazán tiszta, hogy mit gondolnak az önkormányzatiság visszacsempészése alatt, visszakerülnének-e az intézmények önkormányzati fenntartásba, vagy csak az igazgatói kinevezések és a tényleges működtetés. Nem tudni, mit gondolnak az iskolaszerkezetről, mit terveznek a szakmunkásképzéssel (tudnak-e megoldást a tényleges duális képzésre,mi lesz a közismereti óraszámokkal). Köznevelés vagy közoktatás, azaz lenne-e új törvénye a közoktatásnak? Mit terveznek a felsőoktatás területén? Tovább folyna-e az egyes tudományterületeket érintő méltatlan vita? Kapunk-e korrekt választ arra, hogy kell-e vagy sem annyi felsőoktatási intézmény, mint amennyi jelenleg állami fenntartásban működik? Szükséges-e fenntartani egyes egyetemek „kihelyezett” karait? Kapacitáshiány vagy bőség van-e a felsőoktatásban? Beszélni kellene minderről, őszintén a társadalomban.
A szerző szociológus
