Ezt hívnánk járulékos kárnak. A NATO katonai tervezőinek nyelvén azokat a kockázatokat nevezik így, amelyek becsapódását feltételezzük, de mert valószínűségüket nem ismerjük el, vagy nem valljuk be, tudatosan nem is teszünk ellenük semmit. Így lesz a mi decemberünk biztosan ilyen, s ez a fogyasztói világ csak sok hónapi előzményével együtt értelmezhető. Hiszen szabadok lettünk, de ez itt azt is jelenti, hogy nincs biztos viszonyítási pontunk. S mert csak fragmentumokban létezünk, belekapaszkodva valamilyen részletbe, nem is próbálkozunk azzal, hogy valahol erősebben kikössünk. A fogyasztásnak kellene megnyugtatnia a nagyérdeműt. De a munkahelyek és az egyházak már nem kötnek sehová, a közép még ragaszkodik politikai megosztottságához, mert azt valahogy visszahallja a médiából, és azt hiszi, értelmezni tudja. És ez olyan biztos pontnak tűnik – akár ezeknek, akár azoknak.
De semmi sem mérhető nyugtatóként az ideiglenes „teljes középosztálybeli lét” fogyasztási eufóriájához. A karácsonyi fogyasztási szakaszok közötti kimaradások túl nagyok. S mert ebben a világban, amelyet Zygmunt Bauman cseppfolyós modernitásnak nevez, elvben nem a munka, hanem a fogyasztás kötne ki valahova, jelölné ki helyünket a többiek között, a hosszú szünetek leépítik időérzékünket és -érzékelésünket. S ez a furcsa időnélküliség azután még az utca politikai stílusát is meghatározza, hiszen a politikát is fogyasztanánk, de ha alapfogyasztóként nem működünk folyamatosan, miért használjuk így a politikát? Így aztán a kritikai világkép helyett marad a dühöngés, mert ahhoz nem kell a folyamatosság.
Lesznek járulékos károk. A peremcsoportokat kiszorítjuk, de nem azért nem jótékonykodunk karácsonykor, mert komolyan úgysem vagyunk képesek segíteni, hanem azért, mert egészében megszoktuk, hogy ezeket az embereket nem látjuk. Persze fizikailag természetesen igen, de megtanultunk egy technikát, amellyel valahogy átnézünk rajtuk, és ezt egész évben folyamatosan gyakoroljuk. Természetellenes lenne, ha ezt most – mert egyébként éppen fogyasztunk – legalább szimbolikusan feladnánk. Az elvben szívesen fogyasztó, de valójában a fogyasztásból kimaradó középrétegek végül is valamilyen kitalált, nagy nehezen felépített álbiztonságérzetet is működtetnek, mégpedig jó sokat, ahogy nyúlnak a szünetek a rövid fogyasztási periódusok között. Ezen ma már semmiféle karácsonyi szolidaritás sem segít.
Végül is az impulzusokban, rövid, néhány hetes fogyasztói szakaszokban működők szükségszerűen antiszolidárisak. S mert leépül kölcsönös elesettségi megtartási képességük, önmaguk számára a problémák valós kezelési költségeit nem építik be a szociális ráfordítások közé. Amiből nem tudunk könnyen kikeveredni, az nem is létezik. Biztonság- és kiszámíthatóságérzésünk úgy reagál, hogy közben azért közérzetünk ne romoljon tragikusan. S miután itt a vásárlás rövid időszakra szorul össze, tulajdonképpen épp az ideiglenességből következően morálisan is kötelezővé válik. Most aztán fogyasztunk, tehát vagyunk. Hajlandók vagyunk elismerni saját korlátainkat e decemberi fogyasztási fesztiválon?
Ebben a modellben a cseppfolyósság játékmestereket és fordítókat generál. Ugyan másképp, de a hétköznapok szabályait előállító játékmesterek (akiknek szerencsére a politikához és az anyagi világhoz is csak közvetett a kapcsolatuk) és az önképeinket értelmezni tudó kulturális fordítók képesek igazán környezetünk ellenőrzésére. Ez persze járulékos kárként is értelmezhető (ahogy ezt már Bauman megtette egy 2011-es könyvében), de a mi karácsonyi ciklusainkat követő szünetekkel a károk kikerülhetetlenné válnak. A decemberi fogyasztási fesztivál ezeket beépíti világunkba. S egyre inkább rezzenéstelen arccal viseljük el a szüneteket.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
