A közösségekre értelmezett identitás, a közösségi együttlétünkkel való azonosság, a tudomány patinájával bevonva rohamosan politikai céllá és morális parancsolattá vált, egyúttal a különböző méretű közösségek egymástól való elkülönülésének és akaratlagos elkülönítésének a terepe is lett. A vérgőzös és véres XX. század részben erről szól. A nemzeti tudat a nemzetállamok kézenfekvő témája volt, amelyet az oktatási rendszeren keresztül is törekedtek formálni. Az identitásfogalom divatja előtt a nemzeti karakter volt az a kifejezés, amely kétélű fegyvernek bizonyult; a nyelv, a kultúra művelése terén igencsak fontos szerepet töltött be, de az öröklétűség, a mindenekfelettiség, a felsőbbrendűség és hasonlóknak a kierőszakolása mindig konfliktuskeltő volt.
Az viszont nyomorúságos, rákmenetű változás, ahogyan a nemzet fogalmának befogadó (sokszor erőszakosan is asszimiláló) tartalma mára megváltozott, etnizálódott, ahogyan a nemzetpolitika a bennfoglalt népeinek, származásilag elkülöníthető csoportjainak, azaz etnikumainak kirekesztőjévé vált.
Szomszédságunkban zajlottak a valahai Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, most éppen ukrajnai szomszédaink domborítják ki, nagy-nagy politikai segédlettel a különféle etnikai identitásokat – tekintet nélkül a közösségek teljességgel elmosódó határaira; és arra is, hogy az egyes ember mit is szeretne. Kétségeink ne legyenek, az etnikai identitásközösségek a XXI. század Európájában többnyire politikai kényszerközösségek. Sok mindent olvasok – olvastatnak is velem. Legutóbb Lengyel László nyomta a kezembe a Kolozsváron megjelent Párbeszéd a nemzetről, nemzetköziségről című könyvet, amelyet a Korunk adott ki. Öttucatnyi jeles szerző véleményét tartalmazza e kötet. Hozzám legközelebb Kende Péter véleménye áll, aki – ahogyan máshol és többször részletezte – sarkosan azt írja most ebben a nemzeti identitással sokat foglalkozó kötetben, hogy „a nemzeti önismeret fogalmát pedig értelmetlennek tartom. Szerintem ugyanúgy, mint ahogy identitása is csak az egyedeknek lehet (a csoportidentitás merő képzelődés), az önismeret képessége is csak személyekhez kapcsolható”. Annál inkább létezik viszont – tehetjük hozzá – az identifikáció, maga az identitáspolitika, amely által „gyökereztetik” meg „szárba szökkentik” ezt a bizonyos közös azonosságtudatot.
Érdekes volt számomra ahogyan Sándor Klára elemzése és Tamás Gáspár Miklósnak a valahai nemzetállamok feltartóztathatatlan etnizálódásáról írt keserű álláspontja ütközik. „Etnikailag semleges nemzetállami patriotizmus nincs – ezt erdélyi magyar olvasóimnak aligha kell bizonygatnom” – jegyzi meg Tamás Gáspár Miklós. Sándor Klára ugyanakkor felveti, hogy „A nemzeti romantika iránti vonzódás nem politikai hovatartozás, nem szellemi képességek vagy jellem kérdése. (…) A baloldali és liberális értelmiség sajnos kevéssé érzékeny a lélek dolgaira, legalábbis a nemzettudattal kapcsolatban”. A szerző, aki a török nyelv és a rovásírás történetének is jeles kutatója, különbséget tesz a jórészt a reformkori nagyjaink által kialakított nemzeti mítosz és a történeti valóság között, mondván: „legalább olyan botorság tagadni, hogy a hunhagyomány a nemzeti mitológia, a magyar nemzettudat, a közös kultúra része, amilyen ostobaság történeti valóságnak hinni”.
Szóval, nem kéne annyira idegeskednünk, ha egyesek rovásírással töltik idejüket, de annál inkább amiatt, hogy egy csomó balhitű politikus homogenizálni akarja a nemzeti kultúránk természetes többszínűségét. Vannak persze, akik úgy vélik, hogy az identitáskérdések felmerülése így kampányidőben nem több figyelemelterelésnél, mert – úgy hiszik – nem ezek az alapvető ügyek. Hanem mik? – kérdezhetjük. Adam Smith és Marx Károly a társadalom számos kérdésében nem értettek egyet, de abban mintha egyek lettek volna, hogy a gazdasági kérdéseket és viszonyokat tartották alapvetőnek, s minden mást, közvetve vagy közvetlenül, attól függőnek.
Ma már bizonytalanabbak vagyunk abban, hogy mik is a fundamentumok, mi is az alapvető mozgató, mert annyiszor meg kellett tapasztalnunk, hogy bizony számos esetben a kulturális értékválasztásoktól függ még a gazdaságpolitika is, hogy az ember gyakran a gazdasági érdekével ellentétesen, értékfüggően, akár önsorsrontón, mi több, önpusztítóan lép fel. Lehet tehát, hogy a kultúra nem is olyan függő változó, nem is függ annyira a gazdasági állapotoktól. A sok okoskodás mellett érdemes felidézni Markó Béla fájdalmasan önirónikus anekdotáját, a fent említett kötetből. „Azt mondja a székely ember a fiának: – Légy büszke, fiam, hogy székely vagy! Megértetted? – Megértettem, apám, de miért legyek büszke? –Azért fiam, mert ha nem vagy büszke, akkor is székely vagy.” Ha megfontoljuk ezt, nem biztos, hogy könnyebben válaszolunk a címben feltett kérdésre – de talán higgadtabban fogalmazunk.
