A Mazsihisz legújabb döntésének némely értelmezői arra a kérdésre keresik a választ, hogy jó-e a zsidóknak, ha széllel szemben nyilatkoznak, és arra szoktak jutni, hogy nem jó. Egy olyan közösség, amely amúgy is gyakran válik a gyűlölködés célpontjává, ne ugráljon feleslegesen, és akkor nem lesz baj.

Lázár János államtitkár a Zsidó Közösségi Kerekasztal képviselőivel való tárgyalásra érkezik

„Nem tudok mást mondani: a bojkott nem fog javítani a hazai zsidóság helyzetén, rontani viszont tud”, írja például Rajcsányi Gellért jó szándékú cikkében a Mandineren, és ebből kiindulva a felek kölcsönös kompromisszumkészségében bizakodik. Csakhogy identitáskérdésekben nem lehet kompromisszumokat kötni, és ez az ügy immár nemcsak a zsidó szervezetek, de a kormány számára is identitáskérdés.

A zsidó családok családi emlékezetében a korabeli magyar állam nem angyalként jelenik meg, és ha a jelenlegi magyar állam kulcsfontosságú szimbolikus gesztusaival egyszerűen belehazudik a képükbe a saját családtörténetükkel kapcsolatban, joggal érezhetik úgy, hogy az továbbra sem része a nemzet hivatalos történetének, továbbra sem lehetnek otthon sem ők, sem innen elvitt nagy- és dédszüleik a nemzet közösségében és emlékezetében. De nemcsak nekik hazudna a kormány a Szabadság térre tervezett röhejes és taszító szobor ötletével, hanem mindnyájunknak, így önmagának is.

Angyalként viselkedő emberi közösségek nincsenek, a magyar nemzet sem ilyen, más nemzet sem. Ezt borzasztó könnyű belátni még az önismeret legalsó fokán is. Azok, akik mindenáron hiba nélkül valóként kívánják látni és láttatni magukat a múltban és a jelenben, a legsiralmasabb önbizalomhiányt kompenzáló szánalmas infantilizmusukról tesznek csak tanúbizonyságot, ennek az állapotnak az emlékműve lesz a szobor, ha felépül.

Ez a hárítás a kormány múltszemléletének és önszemléletének lényege: mi nem tehettünk semmiről, a rossz dolgokat mások tették, mi ártatlan áldozatok vagyunk, akiket folyton bántanak. A kommunisták, a multik, a liberálisok, az EU. Ez a történelemkép kijelöli Orbán Viktor történelmi szerepét is: ő lehet a megtépázott angyal megszabadítója a megszállások, valamint „a rendszerváltás zavaros évtizedei után”. Ezért kell „helyreállítani” a Kossuth tér 1944-es állapotát. Amit nem szerettünk, meg sem történt, a nemzet hivatott vezetőjének, vezénylő tábornokának országlásával csak helyreáll a kizökkent idő, a megszakított folytonosság. Az ő pályája és a nemzet sorsa nem választható szét.

Ez a kényszeres hárítás a legrosszabb jobboldali hagyomány, az, amelyik Trianont zsidó és szabadkőműves ármánnyal magyarázza, ahogy nemrég a köztelevízió Jobbik-közeli műsorából is újra megtanulhattuk. Az önfelmentés és az önsajnálat nyelve köti össze a Fideszt a Jobbikkal anélkül, hogy a Fidesz ezt akarná, és nem szabadulhat meg máshogy ettől a nem kívánt köteléktől, csak ha kilábal valahogy önmaga okozta kiskorúságából. És ebben a tekintetben a nemzet és a Fidesz sorsa valóban összefonódik.