Magyar örömünnep. Nemzeti tizenegyünk kikap négy nullára, elszenvedi az Eb legnagyobb arányú vereségét, kiesik – és ünnepelünk. Évtizedeken át pumpáljuk a milliárdokat a futballba, mire válogatottunk kiveszkődik újra egy világversenyre, ahol továbbjut ugyan a csoportkörből, ám rögvest kiesik a legjobb tizenhat között. Ünnepelünk.
A kormánymédia sportkommentátorai hetet-havat összehordanak: „tanulómeccset” játszottunk, innen csak feljebb vezethet az út, „nagy élmény” volt részt venni az Eb-n, ahol szurkolóink soha nem látott egységben mutatták meg, hogy mi a magyar, hogy milyen „fantasztikus ország” vagyunk. És így tovább. Bekajáljuk. Mindent bekajálunk.
A megfélemlített, félrevezetett nép nem gondol rá (vagy ha igen, elhessenti gyorsan a gondolatot), hogy a miniszterelnöki focistadionokra költött pénzből új tornateremmel és szabadtéri pályával ellátott iskolákba járhatnának gyerekei, s a kórházak sem a halálba vezető út indóházaiként szolgálnának.
