Hová lett a történelmi film?

A rendszerváltás óta megcsappant azoknak a filmalkotásoknak a száma, amelyek segítenék a nézőket a magyar közelmúlt feldolgozásában. Például mindmáig nem született film a rendszerváltás időszakáról. Holott úgy vélnénk, ha van olyan eseménysor a közelmúltban, amely méltó a megfilmesítésre, akkor az éppen a rendszerváltás. A bős–nagymarosi vízlépcsőépítés és a falurombolás elleni tiltakozások, a kerekasztal-tárgyalások, a négyigenes népszavazással, Antall József és Göncz Árpád közötti változékony viszony majd politikai harc stb. Persze, nem csodálható, hogy 27 évvel a rendszerváltás után senki sem vette még a fáradságot, hogy filmes történetet kerekítsen ebből a témából, ha még egy elfogulatlan, hiteles, ám izgalmas Károlyi Mihály-, Horthy Miklós- vagy éppen Bethlen István-játékfilmmel is adós a szakma. Holott ez utóbbiak esetében a források szűkösségére vagy titkosságára sem lehet hivatkozni.

Sokan azzal magyarázzák a filmes érdeklődés hiányát, hogy az eseménysor még közeli és túl kényes. Ám akkor felmerül a kérdés: az olasz rendezőknek nem volt talán túl közeli és kényes a 70-es évekbeli szélsőbaloldali terrorizmus és a szicíliai ­maffia, a nápolyi camorra témája? Giuseppe Ferrara ­filmje, a Moro-ügy 1986-ban készült, nyolc évvel Aldo ­Moro kereszténydemokrata politikus elrablása és meg­gyilkolása után. És ne feledjük: ekkor még bőven éltek azok az olasz politikai szereplők (köztük a háromszoros kormányfő, Giulio Andreotti), akiknek (maradva az eufemisztikus kifejezésnél) érzékenységét az Aldo Moro-ügy hátterének feszegetése ugyancsak sérthette. Vagy talán nem volt közel az 1975-ben lezárult vietnami háborúhoz Michael Cimino Szarvasvadásza (1979), Francis Ford Coppola Apokalipszis most-ja (1979), Oliver Stone Szakasza (1986)?! Vagy az 1964-es Egy jenki Vietnamban, amelyet még az Egyesült Államok háborúba sodródása előtt forgattak?! Vagy mit gondoljunk Oliver Stone filmjeiről, amelyek bepillantást engednek az amerikai politikai élet boszorkánykonyháiba? A JFK – A nyitott dosszié 28 évvel Kennedy meggyilkolása után készült, a Nixon 22 évvel a Watergate-botrány kirobbanása és Nixon lemondása után.

Vagy, hogy rátérjünk az irodalom területére: A kőszívű ember fiai 1869-ben jelent meg, két évvel a kiegyezés, húsz évvel a szabadságharc után. ­Vagyis pontosan annyi idő telt el a szabadságharctól a regény megjelenéséig, mint az első szabad választásoktól a 2010-es választásig. Ha Jókai Mór számára nem volt kényes a forradalom és szabadságharc megannyi helyszínének és személyének (akár más néven való) megörökítése, akkor a magyar filmrendezők és forgatókönyvírók számára sem lehet olyan kényes a rendszerváltás történéseinek filmes ábrázolása.

És egyáltalán, ki dönti el, hogy mihez mennyi időnek kell eltelnie? Ezt az utókor történelmi emlékezete dönti el, nem más. A filmművészet nemcsak lenyomata egy történelmi korszaknak, hanem alakítója is. A filmek a maguk módján képesek megjeleníteni egy adott közösség problémáit, konfliktusait, és ezzel segítenek azok feldolgozásában.

Hatalmas szakirodalma van annak, hogy a hatodik művészeti ág milyen nagy segítséget jelentett az amerikai és nyugat-­európai múltfeldolgozásban. Nem egy esetben persze a közelmúlt nem volt megjeleníthető nyíltan, ezért a történelmi kulissza arra szolgált, hogy a rendező szabadon kifejezhesse a rendszerkritikát. Az amerikai western műfajának a reneszánsza az 1950–60-as években annak volt köszönhető, hogy az amerikai rendezők előszeretettel jelenítették meg koruk társadalmi konfliktusait vadnyugati díszletek között, elkerülve a veszélyt, hogy Amerika-ellenesnek nyilvánítsák őket (hasonlóan ahhoz, ahogy a magyar filmesek olykor mesefilmekbe oltották a szocializmussal szembeni rendszerkritikát).

A magyar film a rendszerváltást követően nem aknázta ki teljesen azt a lehetőséget, hogy részt vegyen a közösségi emlékezet alakításában. Magyarországon a közönség ki van éhezve a történelmi tárgyú filmekre. Nincs olyan ember, aki ha megkérdezik tőle, mely történelmi korszakról vagy mely történelmi személyről nézne szívesen filmet, nem sorolja azonnal az ötleteket. A nívós történelmi filmek hozzájárulnának a távoli és közeli magyar múlt iránti érdeklődés növekedéséhez, valamint segíthetnek a magyar nézőknek a politikai táborokat elválasztó düh és frusztráció kezelésében. Erre éppen a következő évek évfordulódömpingje nyújthatna nagyon jó alkalmat.

Ha Jókai Mór számára nem volt kényes a forradalom és szabadságharc megörökítése, akkor a magyar filmrendezők és forgatókönyvírók számára sem lehet olyan kényes a rendszerváltás történéseinek filmes ábrázolása.

A szerző történész, politológus