Végül megvárta, míg eltolom a biciklit a közeli sarokig, ott türelmesen álldogálok lámpaváltásig, átjutok a másik oldalra, és szép szabályosan pedálozni kezdek úti célom felé. Csak aztán ült vissza a kocsijába. És nyilván végig elégedetten mosolygott. Eszembe jutott két Moszkva téri magyar rendőr a hetvenes évekből. Épp pirosra váltott a lámpa. Én megálltam a járda szélén a közeledő egyenruhások láttán, ők viszont mintha mi sem történt volna, ugyanabban az ütemben haladtak tovább, át a zebrán. Utánuk szóltam, hogy piros.
Látszólag nem hallották meg, de a túlsó járdára átérve lecövekeltek, megvárták a következő zöldet. Az áthömpölygő tömegből egyes-egyedül engem szólítottak meg: kérték a személyi igazolványomat. Egyik adta a másiknak, mindketten figyelmesen végigmustrálták, persze közben mondanom kellett az adataimat, hátha nem tudom fejből őket. Hátha nem is az enyém az okmány, hátha az ösztöneikre hallgatva, mintegy véletlenül fogtak egy veszélyes bűnözőt, aki egyetemistának adja ki magát. És ha nem, akkor is.
Mi a franc van? Ez az alak figyelmezteti őket a lámpa színére? Mikor az igazoltatás véget ért, megjegyeztem, hogy biztos azért foglalkoznak annyira velem, mert utánuk szóltam. Na, ezt nem kellett volna. Az eddigi erőltetetten nyugodt, hivatalos hangnemük kígyósziszegéssé változott. Megfenyegettek, hogy be is vihetnek az őrszobára, ha pimaszkodom. Egymás szájából kivéve a szót ecsetelték, hogy miféle dolgok történhetnek velem odabenn, beleértve, hogy az egész éjszakát zárkában töltöm, esetleg meztelenül, jéghidegben. Ha ők úgy akarják.
A rendőrökön kívül is akadt összehasonlítási alkalmam az idők során. Marinak délelőttönként gyakran kellett hivatalos ügyeket intéznie, bölcsőde pedig nem működött a faluban. Valaki ajánlotta valakinek a valakijét, Mama Linnt. Három gyereke kiröpült a házból, a férje kétórányi autóútra dolgozott egy bankban. Mama Linn sok időt töltött egyedül, elvállalta, hogy egy héten három délelőtt vigyáz a lányunkra, ha odavisszük hozzá. Érdeklődtünk, hogy mennyi pénzt fizessünk a szolgálataiért.
Semennyit nem fogadott el. Mit szólnának a szomszédok, mondta, ha megtudnák, hogy ilyesmit pénzért csinál. Pedig nem vetette őket föl a pénz.
A három gyerekük főiskolára, egyetemre járt, támogatni kellett őket az apa egyetlen fizetéséből. Mit szólnának a szomszédok? Mit szólnának a szomszédok otthon, hasonló helyzetben, gondoltam, ha megtudnák, hogy ingyen vállal valaki ilyet? Először is el se hinnék. Vagy ha mégis, hülyének néznék az illetőt, aki vadidegeneknek, ráadásul külföldieknek ekkora szívességet tesz.
Rászoktam az összehasonlításokra. Ha egy palotányi villában lakó tulajdonos reggel kigurult a kerti kapuján, előre köszönt az éppen ott térdepelő, hajlongó útépítő munkásoknak. Azok a lehető legnagyobb természetességgel viszonozták az üdvözlést, nem vágtak pofákat, nem méricskélték gúnyosan vagy irigykedve az illető drága kocsiját. Ha társaságba mentünk, és valaki (többnyire én) olyan témát dobott be megvitatásra, amely ott helyben nem tűnt átláthatónak, eldönthetőnek, pláne megoldhatónak, mert meghaladta a jelenlévők illetékességét, türelmesen végighallgatták a beszélőt, még rá-rá is tekintettek megértőn, de nem reagáltak semmit.
Kivárták, míg az egyszemélyes próbálkozás kifullad, csak aztán kezdtek el másról beszélgetni. Nem fordulhatott elő az, mint itthon, hogy mintegy spontánul kirobbant elvi ellentét miatt évtizedes barátságok váratlanul, pár pohár bor fölhörpintésének ideje és hatása alatt megszűntek, ellenséges viszonnyá váltak, vagy ami még rosszabb, az összegyűlt társaság mindenről lerántotta a leplet, és hajnalra egyetértettek abban, hogy a világ borzalmas, nem érdemes élni benne. Aztán másnap, ha nem is kora reggeltől, tovább kellett élni benne.
A legfölkavaróbb összehasonlításokat a gyereknevelés tárgykörében végeztem. Az, hogy a megszületett gyerekhez való viszonyuk rácsodálkozással, kíváncsisággal kezdődött, mintha azt kérdezték volna, hogy kicsoda vagy, mit hoztál onnan, ahonnan jöttél, minden továbbit eldöntött. Idomítás helyett a nevelés úgy folyt, hogy a felnőttek, szülők és nem szülők, úgy fogalmaztak, mintha a szóban forgó dolgot a gyerek úgyis tudná, csak elfeledkezett róla, vagy éppen nem ismeri föl, hogy most és miként kell alkalmaznia a tudását.
Az egyszerűség kedvéért mondhatnám, hogy a felnőttek felnőttként viszonyultak a gyerekekhez, de nem, minden az életkor kellő mértékű beszámításával történt, mégis meg tudtak valósítani valamilyen egyenrangúságot egy pelenkás csecsemő és egy nagy tekintélyű, vezetéshez, irányításhoz szokott gyártulajdonos apa közt is. Ettől és sok mástól az élet úgy folyt, mintha értünk folyna, nem valamilyen meghatározhatatlan gépezet működésének számunkra jellemzően inkább kellemetlen következménye lenne.
A pincér mindent megtett azért, hogy mi is mindent megtehessünk ugyanazért. A csapatba beletartoztak a mindig működő liftek, a halkan surrogó, fotocellás üvegajtók. Azóta, amióta 1989-ben elváltam Maritól, és számomra megszűnt a hollandiai élet, számtalanszor megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen miért is döntöttem így. Hivatkoztam az íróságomra, de ma már tudom, hogy ez nem érv, számtalan magyar író élt, él, írt, ír neki jobban megfelelő országban.
A rendszerváltás éveiben azzal áltattam magam, hogy minek máshol élni, itt is meglesz minden, ami kell, ráadásul részt vállalhatok a feladatban, de huszonöt év múltán tudom, hogy a különböző európai társadalmak közti átjárást nem csak az oroszok akadályozták.
Volt olyan állapotom is, amikor azt válaszoltam magamnak, hogy azért jöttem vissza, mert Hollandiában nincsenek hegyek. Itt meg vannak. Ezalatt születtek még gyerekeim itthon, más anyáktól. A fiamnak egyszer kamaszkorában azt mondtam, hogy ha megtetszik neki egy lány, de nem igazán érzi jól magát vele, azonnal hagyja ott.
Még ha szerelmes is belé, ne gondolja azt, hogy majd ez és ez megváltozik, és a kapcsolat jobb lesz. De ha talál olyat, akivel mindjárt jó, ahhoz maximálisan ragaszkodjon. Ignác fiam huszonnégy éves lesz tavasszal. Azt nem tudom, lányokra alkalmazta-e a tanácsomat,mindenesetre harmadik éve Angliában él.
