Olasz westernparódiákban szokott visszafelé elsülni a pisztoly, hogy aztán a rosszfiúk kormos képpel, bután nézzenek egymásra, majd következzenek a jól megérdemelt pofonok. Az amerikai képviselőház külügyi bizottságának európai albizottságában kedden tartott meghallgatás célja az Orbán-kormány tisztára mosása lett volna, annak bizonyítása, hogy Magyarország is pont olyan demokrácia, mint a többi, legfeljebb kicsit más. Ehelyett az derült ki, hogy az amerikai kormánynak lesújtó a véleménye a kétharmados Fidesz-többség alkotmányos és társadalmi reformjairól. Hiú ábránd és önbecsapás azt hinni, hogy a nagykövetek kölcsönös kinevezése ezen bármit változtatott volna.
Egy Orbánékkal jó kapcsolatot ápoló amerikai exdiplomata úgy fogalmazott a meghallgatáson, hogy a magyar kormányfő cselekedetei „arrogánsak, szeszélyesek, egocentrikusak és fafejűek”. Egy jogvédő szervezet képviselője az antiszemitizmus burkolt támogatásával gyanúsította meg a kormányfőt, elismerve, hogy amúgy az azzal szembeni zéró toleranciáról beszél. A korábbi kormányok washingtoni nagykövete, a transzatlanti kapcsolatok elkötelezett híve, Simonyi András az Oroszországgal fenntartott túl szoros viszonyt kárhoztatta. Két, az Orbán-kormánnyal amúgy jóban lévő amerikai magyar szervezet vezetői pedig távolmaradásukkal fejezték ki véleményüket az eseményről.
Az amerikai külpolitikát az elnök irányítja, a kinevezésekbe a szenátus szólhat bele, a képviselőház legfeljebb a költségvetésen keresztül gyakorolhat rá korlátozott hatást. Az amerikai médiát az ilyen típusú meghallgatások szinte sosem érdeklik, akkor foglalkozik egy-egy országgal, amikor ott valami érdekes történik, nem akkor, amikor az ottani politikusoknak valamiért eszükbe jut beszélni róla. A hivatalos politika és a sajtóvisszhang szempontjából tehát mindegy, mi történt kedden a Raybourn irodaházban.
