Az ottawai parlamentben voltunk osztálykiránduláson, újságolta két hete telefonon a fiam, aki Kanadában él. Feltettem neki egy keresztkérdést (milyen színűek az ülések a szenátusi teremben?), hogy ellenőrizzem, figyelt-e. Mi más, mint ez jutott eszembe, amikor megláttam a héten a hírt az ottani lövöldözésről. Radikalizálódott fiatalember volt a később lelőtt merénylő. Zavaros életet élt, drogproblémákkal küszködött, apja líbiai bevándorló, szülei elváltak. Neki Kanada volt az ország, ahol nem érezte jól magát a bőrében, és annak lakóin akarta kiélni frusztrációját.
Nem ez ott a tipikus bevándorlósors. Életemben egyszer voltam Ottawában (és persze megnéztem a Westminsterre emlékeztető parlamentet is), hogy interjút készítsek az akkori főkormányzóval, az angol királynő kanadai képviselőjével. Michaelle Jean Haitiről, menekült gyerekként érkezett az országba tizenegy éves korában. Példásan beilleszkedett.
Az ottawai merénylet napján egy palesztin autós szándékosan a tömegbe hajtott Jeruzsálemben. Kilenc embert gázolt el, megölt egy három hónapos kisbabát. A szintén lelőtt gázoló nem bevándorló. Ősei földjére született, amely azonban az elmúlt hetven évben a világ egyik kiemelt konfliktusgócává lett. Ahol az emberek megtanultak együtt élni a terrorral. A merényletek idején árgus szemekkel vizslatták utastársaikat a buszon, a vendégeket az étteremben. Amikor a rakéták jöttek, letöltötték a mobiltelefon-alkalmazást, amely figyelmezteti őket a környékükön. Egy elkeseredett gázolóra mégsem lehet minden pillanatban felkészülni. A világ veszélyes hely, sose menj oda – van igazság ebben a mondásban, még ha keserű, és az értelmetlenségig feszített is.
