Hazaárulók

Feltehetnénk most a kérdést, hogy hol van az a határ, amin túl is köteles a magyar ember a magyar nemzeti futballválogatottat fenntartás nélkül elfogadni. Abban a fogalomban ugyanis, hogy magyar futballválogatott, a futball az elsődleges elem. Ha csak a magyar volna, akkor minden magyarnak kötelessége lenne az egyébként sikert sikerre halmozó magyar nemzeti tekeválogatottnak drukkolnia, de még a leghazafibb magyarok se tudnak a tekeválogatott létezéséről és temérdek világbajnoki címéről.

Még a Rákosi-évekből ered az az alapvetés, hogy ha Puskásék győznek, akkor attól jobb az embereknek, s a padlássöprés és éhezés közepette is fénylő homlokkal állnak a munkapad mellé, s dalolva fejik a tehenet. S később is: ha a Tatabánya legyőzi bányásznapon a Fradit, akkor másnap a bányászok több szenet jövesztenek. Hogyne, főleg a bányásznap utáni delíriumban. Ám ha ez mégis így van, akkor nyilván azért nincs most Tatabányán működő bánya, s azért vallott kudarcot az eocén program, mert a csapat az NB III-ban senyved.

Pár évvel ezelőtt a miniszterelnök, amikor a szemére vetették, hogy szinte kizárólag a barátai nyerik a milliárdos tendereket előre levajazva, azt felelte, hogy nem érti a kritikákat, hiszen ezek az emberek magyarok. Ez jó. A magyar, mint olyan, mindent, csalást és ármányt felülír. Mi meg közben azon vívódunk, hogy ha egy sportág harminc éve semmilyen sikert nem ér el, emellett még az orrunk előtt a tetejétől a talpáig züllik, és hazug, akkor muszáj-e a reprezentáns csapatával, a nemzeti válogatottal azonosulni.

Meddig lehet visszaélni azzal, hogy a címeres mez láttán az emberek többségében még mindig megmozdul valami, és drukkolni kezd. Miközben a futballválogatott szereplése már régóta nem nemzeti ügy, senki nem hal bele még kicsit sem a kudarcokba, és ha a válogatott kijut is majd az Eb-re, akkor se tör ki országos futball-láz. Ennek ellenére változatlanul a válogatotthoz való viszony a hazafiság és a nemzeti identitás fokmérője. Akkor pedig most mi is hazaárulók leszünk: jobban szeretjük, például, a Fradit, mint a válogatottat.

Amikor Fradi-meccsre megyünk a Fradi-stadionba, akkor hazamegyünk, amikor ugyanabba a stadionba válogatott meccsre, akkor csak sporteseményre; a Fradi olyan, mint a bölcső, a válogatott meg csak csapat. Erről nem tehetünk, ez így alakult bennünk az évek során, ez az elmúlt évtizedek és a mostani hazugságok hozadéka. Amikor persze a válogatott gólt lő, az ember hátán mégiscsak végigfut az a még kamaszkorban megismert borzongás, és a levegőbe suhint.

De kedd este, amikor azért kellett drukkolni, hogy ne nyerjen a török, ám az utolsó percben mégis nyert, akaratlanul is talpra ugrottunk. Mert olyan parádés gólt lőtt a török, ami maga volt a gyönyörűség. Az ilyen élmények miatt él-hal az ember ezért a játékért, s hogyan is jutna eszébe épp egy ilyen gól után, hogy magyar futball is létezik.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa