Az Orbán-rendszer és a szlovák populizmus rendszertanilag hihetetlenül közel áll egymáshoz. Ha nem is egy-, de kétpetéjű ikrek. Ugyanabban az időszakban kerültek – néhány éves különbséggel – hatalomra. Mást nincs is igazán velük összevetni. A dán jobboldalt, Berlusconit, Putyint? Ugyan már! Politikai beszédmódjaik egy ideig felcserélhetők voltak. Ma már azonban működésmódjukban, külső képükben, stratégiáik alapmódozataiban egymástól nagymértékben különböznek.
Az elemzők a nagy populista vállalkozásokat, s így elvben a Smerhez és a Fideszhez hasonlítható projekteket alapvetően „megszelídíthetőnek”, sőt maguktól a fő sodorvonalakhoz illeszkedőknek hitték, hiszik. Persze az Újak először leszámolást hirdetnek. Neki is esnek az aktuálisan hatalmon lévő elitnek, s valamennyi „vér is folyik”. De azután a gazdaság és a nemzetközi környezet lehűti őket. A külső védelemért is fizetni kell. Néhány első kör után a szakemberhiányt oldandó megengedik, hogy a Régiek közül is sokan átállhassanak közéjük. Gyorsan hozzájuk nő egy új bürokrácia, s ennek is érdekévé válik egyfajta stabilitás. Szinte magától helyreáll. Persze az Újak érdekeit nem feloldva, a politikai oldalak közötti ellentéteket befagyasztva, de mégis feltűnik valamilyen törékeny, de elviselhető egyensúly.
Tulajdonképpen mintha valami ilyesmi történt volna Pozsonyban. Az első körben a győzelem után nagy a hangoskodás, a fenyegetőzés. Fico nem centrista, és bizonyítani akarja, hogy most a „jó szlovákok” kerültek hatalomra. S mert a nemzet közepét is ők alkotják, nincs is szükségük különösebb politikai vagy szociális középpályás próbálkozásokra sem. Hangsúlyosan nemzeti, s fontos pontokon szembenállást gerjeszt a szlovákiai magyarokkal, akik nevében azután a nemzetközi pályán meg kell szólalnia Budapestnek is. Azonnal áll a bál, s Fico különösebb ráfordítások nélkül sikeresen bizonyítja otthoni többségének, hogy azt elszántan védi a régi nemzeti ellenség ármányaival szemben. Vagy talán ha az nem is ellenség, de azért ellenfél maradt. Az adott helyzetben néhány pozsonyi etnopolitikai indítólépés után Budapest majd úgyis egymagában is előadja a régi színjátékot. Fico közben komoly arcot vágva otthon röhög. A hagyományos értelmezés szerint a hazai bábszínházban az előadás tulajdonképpen Slota nemzeti radikálisainak szólt, a Smer így tudta lelépni őket. Amint ez sikerült, s az új választások után azok lényegében eltűntek, kimaradnak az új centrum nemzeti fordulatai is. Mi úgy véljük, ez csak féligazság. Ami a nemzeti álgyakorlatoknál fontosabb, az a tudatos „főáramosodás”. A Smer ugyan már korábban szociáldemokratának hirdette magát, bekerült az európai szocdem alakzatokba is, de ott fanyalogtak, ha túl közel ültek a szlovák tagtársak hozzájuk. Az ismételt győzelem után Fico előtt megnyílt a tér, hogy „jó balközépet” alakíthasson. S ő élt is a lehetőséggel. Az europolitizálásban csak az aktualitás, sőt talán a pillanat számít. Igen gyorsan minden rendben jött.
Orbán egy pillanatra sem akart jó európai konzervatív lenni. A liberálisoktól átigazolva a pedigréje is jobb volt Ficóénál. Ráadásul a magyar közvéleményt a szlováknál sokkal kevésbé izgatják az európai teljesítmények vagy azok megítélése. És Orbán támogatói között sokkal több volt az éhes, magát azonnal teleszívni akaró potenciális középosztálybeli. Így azután nem volt, nem lehetett béke azóta sem a magyar akácfák alatt. A rendszert még mindig kiterjedt támogatói táborában a csendes polgárháború fenntartása és nem a középre húzódás stabilizálja. Végül azután nálunk ebből is következően nincs is a politikának, sőt a közérzületeknek sem főárama.
A két rendszer közötti növekvő különbségeket azonban ezekkel a tényezőkkel valószínűleg csak részben magyarázhatjuk. Ezekre rárakódik, vagy ellenkezőleg, ezeket megelőzi vagy kiélezi a két „Gazda”, a nemzeti politikusok eltérő személyisége. Az, hogy ki érzi magát közülük jobban folyamatos csatazajban, s melyikük nem? Hogy vannak-e politikai szövetségesei, vagy csak alabárdosai? Hogy melyikük mit hisz kívánatos vagy lehetséges politikai biztosításnak magának öregkorára?
Mindeközben esetleg kiderül, hogy a magyar populizmustól sem idegen, legalábbis a szándékok szintjén a hullámlovaglás konfliktusról konfliktusra. Most a radikálisok kísérleteznek. A Jobbik megpróbálja újramodellezni magát. Kifizetődő szélsőségesként megjelenni a médiában, de nem lehet igazán ebben a minőségben a hatalom peremére kerülni. Még mindig nincs, vagy nem lesz hozzá elég elkeseredett ember vagy politikai analfabéta. Tehát be kell mozdulni középre. Végül is a Fidesz lemondott a néppártiságról, a szocialisták szeretnének megint azok lenni, de nekik a régi módon nem sikerül. Tehát az új próbálkozók előtt szabad a pálya. S Vona ezt mintha látná. Nem érdemes egyszerűen felháborodni, vagy a farkasról mesélni, aki felfalta a nagymamát. Piroskákban a következő években sem lesz hiány. Smiért ne tanulhatna akár Ficótól is a Jobbik vezérkara? Különösen akkor, ha Orbán a tőle oda átigazolókat vagy a két párt egybecsúszó holdudvarában rekedőket radikalizmussal, ha nem is okvetlenül etnikaival, szeretné visszahódítani. S a radikális retorikáknak azért vannak elviselhetőségi küszöbei. Ilyenkor jó pontokat a leigazolt radikálisok is Új Szelídekként szerezhetnek.
A magyar populizmus közeljövőjét ez a játszma határozhatja majd meg. A két magyar populista játékos egymásnak bonyolult táncrendet diktál, s egymásra szükségszerűen egyre nagyobb hatással lesz. Végül is leginkább csak egymást veszélyeztethetik. A két magyar populista projekthez képest, ha nem jön közbe semmi, Ficoé akár majd a béke szigetének is tűnhet. Itt a három közép-európai populista stratégia.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
