Magyarország az EU-átlag feléről indult, és most – a mélyről indult baltiakhoz hasonlóan – a kétharmadnál áll. Az átalakulás minőségét a külkereskedelem szerkezeti átalakulásán érdemes mérni. A huszadik század közepéig sajátos aszimmetria jellemezte mind a fejlett, mind az elmaradott országok külkereskedelmét.
A fejlettek feldolgozóipari termékeket, mindenekelőtt gépeket és járműveket exportáltak, és nyersanyagokat és élelmiszereket importáltak, a periféria országai pedig fordítva, élelmiszereket és nyersanyagokat exportáltak, és gépeket és egyéb iparcikkeket importáltak. Kelet-Közép-Európa egykori szocialista országai sajátos kettős helyzetben voltak: a KGST-ben fejlett ország módjára főleg gépeket és fogyasztási iparcikkeket exportáltak nyersanyagokért, energiahordozókért cserébe, Nyugatra viszont jellemzően nyersanyagokat és élelmiszert exportáltak gépek és minőségi iparcikkek ellenében.
Az ezredfordulóra sok minden megváltozott a világgazdaságban: immár mind a legfejlettebb, mind az egykor elmaradott, ma közepesen fejlett perifériaországok külkereskedelmének áruszerkezete szimmetrikussá vált. Exportjukban és importjukban egyaránt a gépek és egyéb feldolgozóipari termékek dominálnak.
A rendszerváltás óta ezt a szimmetriát figyelhetjük meg Kínában és az egykori kelet-közép-európai országokban is. Exportjukban és importjukban is – a nyugat-európaiakhoz hasonlóan – a gépek és egyéb iparcikkek dominálnak, a kelet-európaiaknál pedig megszűnt a korábbi kettősség, teljes kereskedelmük „nyugati” lett.
Nemcsak mennyiségi értelemben zárkóztak fel tehát a kelet-közép-európai országok Nyugat-Európához, hanem minőségileg, a gazdasági szerkezetet illetően is. Minek köszönhető ez a siker? Kínában a piacgazdasági átállásnak, a magánszektor térnyerésének, a külgazdasági nyitásnak, a masszív külföldi tőkebefektetéseknek és emellett az óvatos makrogazdasági politikának.
Lengyelországban, Szlovákiában és a Baltikumban, ahol különösen sikeres volt régiónkban a felzárkózás, a privatizáció, a liberalizáció, a külgazdasági nyitás és a fegyelmezett makrogazdasági politika tette lehetővé.
Sokan ezt neoliberális politikának nevezik, nyugati tanácsadók hatásának tulajdonítják, holott sokkal inkább az itteni reformközgazdászok valósíthatták meg évek óta kidolgozott elképzeléseiket. Nevezzük ezt a gazdaságpolitikai csomagot és az ennek eredményeként elért sikert az európaiak esetében (ahol Kínától eltérően az állami tulajdon gyors privatizációja is része volt a gazdaságpolitikának) visegrádi–balti pályának.
És Magyarország? Míg a felzárkózás számos országnál a kilencvenes években volt lassú, és az elmúlt évtizedben gyorsult, mi ennek nagy részét 2006 előtt értük el. A privatizáció Magyarországon megelőzte a visegrádi országokat, és az eljárás is – az észt mellett – a legszerencsésebb volt a régióban. A külgazdasági nyitás is párhuzamosan folyt a többi visegrádi és balti országgal.
Hiányzott viszont nálunk a fegyelmezett makrogazdasági politika: a magyar gazdaságpolitika újra meg újra (1993–94-ben, 2001–2002-ben, majd 2005–2006-ban) felelőtlen kalandokba keveredett. Ez volt a magyar gazdaságpolitika gyenge pontja.
Az első két tényezőnek, ahol párhuzamosan haladtunk a többiekkel, köszönhetők a 90-es években elért sikerek, amikor valóban éllovasok voltunk. Az újra meg újra kialakuló deficit és az ezt követő ismétlődőmegszorítás okozta a nehézségeket, és ez torkollott a 2006 óta tartó stagnálásba, leszakadásba. Míg számos országban az időszak második részében gyorsult a felzárkózás, Magyarországon a szükségessé vált megszorítások nyomán már a második Gyurcsány-kormány alatt lelassult, a nemzetközi pénzügyi válság és a második Orbán-kormány gazdaságpolitikája következtében pedig hanyatlásba fordult.
Mi jellemzi szerkezeti szempontból a magyar fejlődést? A nyolcvanas évek közepén a magyar exportban még a mezőgazdasági és bányászati termékek, valamint az elsődleges feldolgozottságú iparcikkek domináltak, ezek tették ki a hatvan százalékát, a közepes és magas feldolgozottságú termékek aránya pedig viszonylag alacsony volt.
2000-re megnőtt az exportban a high-tech és medium-tech ipari termékek részaránya, a bányászati és mezőgazdasági termékek pedig teljesen visszaszorultak. Tényezőigényesség szerint a magyar export szerkezete 2006-ban már kiugróan előnyös volt, hiszen a kutatás-fejlesztést igénylő termékek, termékcsoportok 65 százalékot tettek ki, ami az EU–15 47 százalékánál jobb érték. Közelítően jó értéket még Csehország, valamint Szlovákia és Lengyelország ért el, ezzel szemben a baltiak, valamint Románia és Bulgária esetében lényegesen magasabb az anyag- és munkaigényes termékek aránya.
Szerkezeti szempontból tehát sikeres a magyar átalakulás. Ugyanakkor alacsony a foglalkoztatás, széles a feketegazdaság, és visszaesett a mezőgazdaság.
A 2010–2014-es időszak mérlege a korábbiaktól eltérően egyértelműen kedvezőtlen: stagnálás és leszakadás, a beruházások példátlan visszaesése, a nyugdíjcélú megtakarítások felélése, a nemzetközi és hazai bizalom elvesztése, a fiatal, képzett munkaerő tömeges kivándorlása.
Akkor ki tette tönkre az országot?
Az Antall-, a Horn-, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány idején a tulajdonviszonyok, a liberalizáció és az integráció terén a sikeres visegrádi–balti pályán mozgott az ország. Ugyanakkor a sokszor felelőtlen makrogazdasági politika a befektetői bizalom megingásával, lemaradással járt, de ez korrigálható volt: előbb a Bokros-csomag, majd a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány hozta helyre azt, amit előzőleg a makrogazdasági politikában elrontottak.
Az Orbán-kormányok viszont letértek a visegrádi–balti pályáról: protekcionizmust alkalmaztak, jogbizonytalanságot keltettek. Amit egykulcsos adóként mint súlyos igazságtalanságot szoktak leírni és támadni, az közgazdaságilag azt jelenti, hogy az Orbán-kormány a különadókkal, bankadóval alaposan megcsapolta a fejlesztésre fordítható jövedelmeket, és ezt a pénzt a magas jövedelműek fogyasztási célú jövedelmeinek emelésére fordította.
Sajátos átcsoportosítás ez a felhalmozás és a fogyasztás között: csak a magas jövedelműek fogyasztását szolgálja. Látszólag a korábbinál fegyelmezettebbé vált a makrogazdasági politika, hiszen három százalék alatt tartják a hiányt. Csakhogy ennek ára a nyugdíjcélú megtakarítások és a beruházási célú jövedelmek felélése. Az eredmény a leszakadás a szomszédokhoz képest is.
Ebben a helyzetben kell fordulatot hoznia egy következő, demokratikus kormány gazdaságpolitikájának. Vissza kell térnie a visegrádi–balti pályára, a protekcionizmus helyett az integráció politikájához, állami vezérlés helyett újra a liberalizációhoz, államosítás helyett a privatizációhoz, és emellett rá kell térni a visegrádi–balti pályára tartósan fegyelmezett makrogazdasági politikával, és – ami a legnehezebb – a tőkeellenes újraelosztás visszafordításával. A világgazdasági integráció politikájának eszköze és szimbóluma lehet a minél korábbi eurócsatlakozás meghirdetése. Ez az új gazdaságpolitika zsinórmértéke. Mielőbb, előre meghatározott menetrend szerint le kell építeni a különadókat és minden más protekcionista intézkedést.
Helyre kell állítani a gazdasági jogállamiságot, garantálni kell a tulajdon biztonságát, a verseny szabadságát, visszaállítva a versenyhivatal eredeti funkcióját. Vissza kell szorítani az állami ármeghatározást, kiszámíthatóvá kell tenni az adózást.
Véget kell vetni az államosításoknak, visszatérve a privatizációhoz. Az államosítás valójában tőkekivonást jelent a magyar gazdaságból, míg a privatizáció – mint a Horn-kormány idején – tőkebevonást. A makrogazdasági egyensúly fenntartását szolgálja a második személyijövedelemadó-kulcs bevezetése, a családi adókedvezmény megszüntetése (a családi pótlék emelésével kompenzálva), a nagy értékű ingatlanok adója. A foglalkoztatás bővítése érdekében a kormány vonuljon ki a minimálbér megállapításából, hagyja azt a szociális partnerekre, és mind ágazati, mind területi szempontból differenciálják a minimálbért.
Sokak szerint az utóbbi húsz évben neoliberális politika érvényesült, privatizáltuk a közműveket, magas a külföldi tulajdon a bankokban, az iparban és a kereskedelemben. Megkérdőjelezik, hogy vajon nem elhibázott-e ez a húsz éven keresztül követett magyar (és kelet-közép-európai) gazdaságpolitika. Magyarországon – és a többi volt szocialista országban is – szervetlen, megszakított kapitalista fejlődéssel van dolgunk. Hiányoznak azok a megtakarítások, azok a menedzsment képességek, az a vállalkozói ethosz, amely Nyugaton a magánszférából átterjed még az állami szférába is (lásd a Volkswagen, a Renault példáját).
Nálunk fordított a helyzet. Mi a késői szocialista időszakból, amikor már megjelent a vállalkozás a gmk-któl a kisvállalkozásig, az államfüggő vállalkozó modelljét ismertük meg.
Ha mi Magyarországon a versenyben helytállni képes autonóm vállalkozásokat akarunk, ebben nem nélkülözhető a külföldi tőke nagyobb szerepe, mint ami Nyugat-Európa országaiban megszokott. Nem véletlen, hogy a többi volt szocialista országban, ahol a rendszerváltás elején még kisebb volt a külföldi tőke szerepe, mint nálunk, később – Szlovénia kivételével – ugyanoda jutottak el. Orbán az államfüggő vállalkozásokhoz tér vissza. A következő kormánynak viszont ezt a tendenciát meg kell fordítania,mert államfüggő vállalkozásokkal hatékony és versenyképes gazdaságot nem lehet építeni.
Ezért helyes az út, amelyen a régió országai 1990-ben elindultak, és velünk párhuzamosan haladtak, és nekünk erre az útra célszerű visszatérni. Jó-e a visegrádi–balti pálya a magyar embereknek?
Nem igaz-e az a vád, hogy az elmúlt húsz év gazdaságpolitikája az emberek helyett a bankok és a multik oldalán állt, s ezt folytatva akarja most a demokratikus oldal megszüntetni a bankadót és a különadókat, az egykulcsos adót, szűkítené vagy megszüntetné a családi adókedvezményt, és még a rezsicsökkentést is bírálja? A szóban forgó fideszes intézkedések fékezik, sőt ellehetetlenítik a növekedést, és még csak nem is igazságosak. Ezért kell ezeket megszüntetni vagy erősen átalakítani. A növekedéshez meg kell erősíteni a jogállamot, helyreállítani a bizalmat, visszatérni a privatizációhoz, a tőkebevonáshoz. Acemoglu és Robinson sikerkönyvének (Miért buknak el a nemzetek?) alapvető üzenete, hogy az intézmények ereje és stabilitása a felemelkedés záloga.
Az Orbán-kormány négy éve alatt az intézményeket verte szét és gyengítette meg. A következő kormány fő feladata éppen az intézmények megerősítése. Erre épül a visegrádi–balti pálya, amely az azon haladó országokban – 1996 és 2006 között nálunk is – a jövedelmek tartós, fokozatos bővülését tette lehetővé.
(A Demokratikus Koalíció januári gazdaságpolitikai konferenciáján tartott előadás alapján, melynek szerkesztett szövege a Mozgó Világban jelenik meg.)
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
