galéria megtekintése

Függő helyzetben

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 10. számában
jelent meg.

Niedermüller Péter

Csillag István és Mihályi Péter, a két kitűnő liberális közgazdász május 23-án közzétett cikkükben (Tegnap a szegények, holnap mindannyian) megállapítják, hogy „A szegénység miatti elégedetlenség nem hozta vissza a demokráciát, a jogállamot és a piacgazdaságot…”. Szerintük „a jövőnek nem az az igazi kérdése, hogy holnap és holnapután bőkezűbben osztja-e a segélyeket a kormány, hogy bevezetik-e a feltétel nélküli alapjövedelem intézményét, hanem az, hogy az ország egészének folyamatos relatív lecsúszása – vagyis az élenjáró európai országoktól való lemaradása – megállítható-e”. Mintha nem tudnák, hogy a növekvő szegénység éppen ennek a lecsúszásnak az egyik félreismerhetetlen jegye. Keresik a magyarázatot, hogy miért viseli el a magyar társadalom több mint öt éve a kormány modernizációellenes, az európai értékeket megtagadó, autokrata és populista politikáját. Ám az a magyarázat, amit találnak, téves. Mégpedig azért, mert magát a helyzetet is rosszul értik.

– Nem vagyok mohó. Én nem abban bízok, hogy felbukkan egy politikus, aki kivezet minket innen. Én csak abban bízok, hogy felbukkan egy humorista, aki segít elviselhetővé tenni nekünk ezt itten!
– Nem vagyok mohó. Én nem abban bízok, hogy felbukkan egy politikus, aki kivezet minket innen. Én csak abban bízok, hogy felbukkan egy humorista, aki segít elviselhetővé tenni nekünk ezt itten!
Marabu rajza

Azt bizonygatják, hogy a terebélyesedő és mélyülő szegénység azért nem morzsolta fel a Fidesz táborát, mert ez a szegénység nem olyan mértékű, amilyennek gondoljuk, s valójában széles társadalmi rétegek jövedelme nőtt, nem pedig csökkent az elmúlt években. Szerintük 2012 és 2014 között csökkentek az egyenlőtlenségek, sőt ez a folyamat folytatódott az utóbbi fél évben is. „Ez az egyik – és talán a legfontosabb – magyarázata annak, hogy Orbán miért tudott 2014-ben háromszor is fölényesen választásokat nyerni.” A szerzőpáros a Tárki háztartás-statisztikai elemzésére hivatkozik. De nem említik meg, hogy az Eurostat 2012-re és 2013-ra vonatkozó deprivációs indexén Magyarország Bulgária és Románia után a harmadik legrosszabb adatot mutatja. Az Eurostat adatai szerint 2012–2013-ban Görögország és Ciprus után Magyarországon nőtt leginkább az elszegényedés veszélye. A KSH 2014-es adataiból is az derül ki, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek kifejezetten növekedtek Magyarországon, és ezzel egyidejűleg egyre csökkent a társadalmi kohézió. Hosszan sorolhatnánk még az adatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Magyarországon 2010 óta folyamatosan nő a szegénység, s mind többek számára fenyegető veszély a társadalmi lecsúszás, de a szerzők ezekről nem vesznek tudomást. Az a tény, hogy ki tudnak mutatni valami minimális jövedelemnövekedést nem jelenti a szegénység csökkenését. S még kevésbé azt, hogy erősödne a társadalmi kohézió, vagy hogy az érintettek számára megnyílna a lehetőség a felemelkedésre.

 

A szegénység nem egyszerűen jövedelemkülönbség, hanem mindenekelőtt az egyéni szabadság, a perspektívák, a lehetőségek hiányának a kérdése. Akik ma a társadalom perifériáján élnek, elvesztették a hitüket és minden esélyüket arra, hogy előbb vagy utóbb ki tudnak törni jelenlegi helyzetükből. Pontosan tudják, hogy szegénységük „hagyományozódik”, s akár tovább is mélyülhet. Úgy élik meg a helyzetüket, hogy a társadalom magukra hagyta őket, s ezért nem vesznek részt a politikai életben. Nem lehet őket mozgósítani, mert ennek a hitnek a hiányában nincs miért részt venniük a közéletben. Akiknek pedig az elszegényedés veszélyével kell szembenézniük, azok minden erejüket helyzetük megőrzésére fordítják, s ezért csak olyan döntéseket hoznak, amelyek ezt a jelenlegi – akármennyire is relatív – biztonságot szolgálják. Ilyen helyzetben az ellenzéki pártok által kínált jövő csak akkor jelent követhető alternatívát, ha ténylegesen megvalósíthatónak és a jelenleginél jobbnak látszik. Ma Magyarországon nem ez a helyzet. Ezért téves az a feltételezés, hogy a szegénység miatti elégedetlenség visszahozhatta volna a demokráciát, a jogállamot és a piac gazdaságot. Ezek helyreállítása nem a szegények feladata, és nem lehet egyszerűen a szegénység feletti morális felháborodás eredménye. A „hibát” máshol kell keresni.

A jelenlegi kormány politikáját négy nagy csoport támogatja:

– azok, akik az elmúlt években jelentős mértékben gazdagodtak, akik az államot foglyul ejtő korrupció haszonélvezői, s feladták minden politikai és morális meggyőződésüket;

– a társadalmilag konzervatív nézeteket valló, a nyitott társadalmat elutasító, a nacionalista retorikára érzékeny polgárok. Akik helyeslik, ahogy a kormány kiáll a nemzetinek vélt értékek és hagyományok mellett, s egy szűken értelmezett keresztény-konzervatív morált kíván rákényszeríteni a társadalomra;

– az alsó és részben középosztálynak az a kulturálisan konzervatív része, amely erős, gondoskodó és védelmező államra vágyik;

– a marginalizálódott, elszegényedett rétegek, amelyek számára a kormány tudatosan nem kínál semmiféle perspektívát a közmunkán kívül, így tartva őket egzisztenciális függőségben.

És ez a lényeg: a függőségben tartás. Ez a Fidesz-kormány hatalommegőrzési technikájának a lényege: támogatóit anyagi, ideológiai-kulturális, egzisztenciális függőségben tartani, s a támogatást ily módon fenntartani, sőt kikényszeríteni. A Fidesz választási győzelmeinek ez a magyarázata. Az, hogy nagyon nyíltan, közvetlenül és durván érzékelteti ezt a függőséget. Ezt fejezi ki a helyi, fideszes polgármesterek által osztogatott közmunka, a pedagógusok tankerületek általi ellenőrzése, minősítése, a közpénzek szétosztása, a pályázatok közvetlenül a miniszterelnök által történő elbírálása – hogy csak néhány példát említsek.

Az igazi kérdés tehát nem az, hogy csökken-e, vagy növekszik a szegénység, hanem az, hogy a magyar társadalom miért tűri ezt a függőségi rendszert?

Persze létezik ellenállás, aminek leginkább látható jelét a nagyvárosi tüntetések jelentik. A szerzőpárosnak persze igaza van abban, hogy ez az ellenállás nem túl erős. Egy-két kivételtől eltekintve, ezeken a tüntetéseken nincsenek nagyobb tömegek, s nincs semmiféle kontinuitásuk sem. Elsősorban azért nincs, mert jellemzően egy-egy ügyről szólnak, s nem az egész rendszer ellen irányulnak. Devizahitelesek, internetadó, egyetemek átszervezése stb. Ezeket a konfliktusokat a kormány a rendszer keretein belül rendezni tudja (visszavonja az internetadót, elmaszatolja az egyetemek átszervezését, törvényt hoz a devizahitelesek megmentésére stb.), s ily módon kihúzza a talajt a tiltakozások alól. Ezeket a megmozdulásokat többnyire nem is politikai pártok szervezik, hanem speciális célokra alakult civil szervezetek, melyek ennek megfelelően csak egyes társadalmi csoportokat érnek el. Ezektől a tiltakozásoktól a rendszer meggyengülését, vagy éppen összeomlását várni, több mint tévedés. Hiába sérti meg a kormány akárhány csoport érdekeit – ahogyan azt a szerzők írásukban felsorolták –, ezek az érdeksérelmek nem egyesülnek olyan erővé, amely képes lenne meggyengíteni a rendszert.

Ugyanakkor a közvélemény-kutatási adatokból tudjuk, hogy a baloldali ellenzéki pártoknak 1,2 millió stabil szavazójuk van. S ezek csak részben azonosak a civil tüntetések résztvevőivel.

Miközben a magyar társadalom többsége elégedetlen az állapotokkal, szidja a rendszert, elutasítja az illiberális demokráciát, ennek nincsenek tényleges politikai következményei. Nincsenek, mert a vidéki Magyarország igen erősen érzi a függőséget, nagyon tart az ellenszegülés vélt vagy valós következményeitől, s mert az alkalmazkodás vagy a passzivitás kisebb erőfeszítéssel jár, mint az ellenállás. És mert a társadalom többsége nem érzi, nem látja, hogy van tényleges alternatíva. Nem az Orbán-kormány megdöntésére, hanem arra, ami utána következik. A mi feladatunk pontosan az, hogy megértessük, elfogadtassuk az országgal, igenis van alternatíva. Ez a másik Magyarország nem a gyűlölködésre, az ellenségeskedésre, a bezárkózásra, mások megbélyegzésére és kirekesztésére, hanem a morális politikára, a fenntartható fejlődésre, a szociális érzékenységre, a társadalmi szolidaritásra, a befogadó társadalomra, az esélyegyenlőségre és az emberi jogok tiszteletben tartására épül.

A szerző a DK európai parlamenti képviselője

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.