A szegénység nem egyszerűen jövedelemkülönbség, hanem mindenekelőtt az egyéni szabadság, a perspektívák, a lehetőségek hiányának a kérdése. Akik ma a társadalom perifériáján élnek, elvesztették a hitüket és minden esélyüket arra, hogy előbb vagy utóbb ki tudnak törni jelenlegi helyzetükből. Pontosan tudják, hogy szegénységük „hagyományozódik”, s akár tovább is mélyülhet. Úgy élik meg a helyzetüket, hogy a társadalom magukra hagyta őket, s ezért nem vesznek részt a politikai életben. Nem lehet őket mozgósítani, mert ennek a hitnek a hiányában nincs miért részt venniük a közéletben. Akiknek pedig az elszegényedés veszélyével kell szembenézniük, azok minden erejüket helyzetük megőrzésére fordítják, s ezért csak olyan döntéseket hoznak, amelyek ezt a jelenlegi – akármennyire is relatív – biztonságot szolgálják. Ilyen helyzetben az ellenzéki pártok által kínált jövő csak akkor jelent követhető alternatívát, ha ténylegesen megvalósíthatónak és a jelenleginél jobbnak látszik. Ma Magyarországon nem ez a helyzet. Ezért téves az a feltételezés, hogy a szegénység miatti elégedetlenség visszahozhatta volna a demokráciát, a jogállamot és a piac gazdaságot. Ezek helyreállítása nem a szegények feladata, és nem lehet egyszerűen a szegénység feletti morális felháborodás eredménye. A „hibát” máshol kell keresni.
A jelenlegi kormány politikáját négy nagy csoport támogatja:
– azok, akik az elmúlt években jelentős mértékben gazdagodtak, akik az államot foglyul ejtő korrupció haszonélvezői, s feladták minden politikai és morális meggyőződésüket;
– a társadalmilag konzervatív nézeteket valló, a nyitott társadalmat elutasító, a nacionalista retorikára érzékeny polgárok. Akik helyeslik, ahogy a kormány kiáll a nemzetinek vélt értékek és hagyományok mellett, s egy szűken értelmezett keresztény-konzervatív morált kíván rákényszeríteni a társadalomra;
– az alsó és részben középosztálynak az a kulturálisan konzervatív része, amely erős, gondoskodó és védelmező államra vágyik;
– a marginalizálódott, elszegényedett rétegek, amelyek számára a kormány tudatosan nem kínál semmiféle perspektívát a közmunkán kívül, így tartva őket egzisztenciális függőségben.
És ez a lényeg: a függőségben tartás. Ez a Fidesz-kormány hatalommegőrzési technikájának a lényege: támogatóit anyagi, ideológiai-kulturális, egzisztenciális függőségben tartani, s a támogatást ily módon fenntartani, sőt kikényszeríteni. A Fidesz választási győzelmeinek ez a magyarázata. Az, hogy nagyon nyíltan, közvetlenül és durván érzékelteti ezt a függőséget. Ezt fejezi ki a helyi, fideszes polgármesterek által osztogatott közmunka, a pedagógusok tankerületek általi ellenőrzése, minősítése, a közpénzek szétosztása, a pályázatok közvetlenül a miniszterelnök által történő elbírálása – hogy csak néhány példát említsek.
Az igazi kérdés tehát nem az, hogy csökken-e, vagy növekszik a szegénység, hanem az, hogy a magyar társadalom miért tűri ezt a függőségi rendszert?
Persze létezik ellenállás, aminek leginkább látható jelét a nagyvárosi tüntetések jelentik. A szerzőpárosnak persze igaza van abban, hogy ez az ellenállás nem túl erős. Egy-két kivételtől eltekintve, ezeken a tüntetéseken nincsenek nagyobb tömegek, s nincs semmiféle kontinuitásuk sem. Elsősorban azért nincs, mert jellemzően egy-egy ügyről szólnak, s nem az egész rendszer ellen irányulnak. Devizahitelesek, internetadó, egyetemek átszervezése stb. Ezeket a konfliktusokat a kormány a rendszer keretein belül rendezni tudja (visszavonja az internetadót, elmaszatolja az egyetemek átszervezését, törvényt hoz a devizahitelesek megmentésére stb.), s ily módon kihúzza a talajt a tiltakozások alól. Ezeket a megmozdulásokat többnyire nem is politikai pártok szervezik, hanem speciális célokra alakult civil szervezetek, melyek ennek megfelelően csak egyes társadalmi csoportokat érnek el. Ezektől a tiltakozásoktól a rendszer meggyengülését, vagy éppen összeomlását várni, több mint tévedés. Hiába sérti meg a kormány akárhány csoport érdekeit – ahogyan azt a szerzők írásukban felsorolták –, ezek az érdeksérelmek nem egyesülnek olyan erővé, amely képes lenne meggyengíteni a rendszert.
Ugyanakkor a közvélemény-kutatási adatokból tudjuk, hogy a baloldali ellenzéki pártoknak 1,2 millió stabil szavazójuk van. S ezek csak részben azonosak a civil tüntetések résztvevőivel.
Miközben a magyar társadalom többsége elégedetlen az állapotokkal, szidja a rendszert, elutasítja az illiberális demokráciát, ennek nincsenek tényleges politikai következményei. Nincsenek, mert a vidéki Magyarország igen erősen érzi a függőséget, nagyon tart az ellenszegülés vélt vagy valós következményeitől, s mert az alkalmazkodás vagy a passzivitás kisebb erőfeszítéssel jár, mint az ellenállás. És mert a társadalom többsége nem érzi, nem látja, hogy van tényleges alternatíva. Nem az Orbán-kormány megdöntésére, hanem arra, ami utána következik. A mi feladatunk pontosan az, hogy megértessük, elfogadtassuk az országgal, igenis van alternatíva. Ez a másik Magyarország nem a gyűlölködésre, az ellenségeskedésre, a bezárkózásra, mások megbélyegzésére és kirekesztésére, hanem a morális politikára, a fenntartható fejlődésre, a szociális érzékenységre, a társadalmi szolidaritásra, a befogadó társadalomra, az esélyegyenlőségre és az emberi jogok tiszteletben tartására épül.
A szerző a DK európai parlamenti képviselője
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
