És ami az ellenzéket illeti: nincs nap, hogy ne hangozna el a 2006-os választások fideszes jelszavára – „rosszabbul élünk, mint négy éve!” – emlékeztető kijelentés. Nem telik el hét, hogy ne hallanánk ellenzéki politikusoktól kiáltó egyenlőtlenségről, a szegénység és különösen a gyermekszegénység egyre nyomasztóbb híreiről, a devizahiteles családok kezelhetetlen törlesztési gondjairól, a halmozódó közműtartozásokról, a mindennapok egyre sötétebb képeiről, a Fidesz-uralom haszonélvezőinek egyre pökhendibb viselkedéséről, egyre kevésbé takargatott gazdagodásáról, a gazdagodás egyre kevésbé átlátható, ezért korruptnak minősített mechanizmusairól.
Ezeknek a mantraként ismételt tényeknek hatására csökkent ugyan a Fidesz támogatottsága, de nem erősödtek a demokraták. Hogy lehet ez?
A helyzet megértéséhez vissza kell mennünk a közgazdasági alapokhoz, a növekedés és az egyenlőtlenségek bonyolult oksági kapcsolatához. Másfél évtizede a globalizációról szóló közös cikkünkben (Antal László-Csillag István–Mihályi Péter: Magyarázzuk a globalizációt, Népszabadság, 2000. augusztus 12.) azt írtuk, hogy a világgazdaság gyors előrehaladása óhatatlanul a szegények és a gazdagok közötti különbségek növekedését okozza, de gyors gazdasági növekedés, bővülő jövedelem nélkül a társadalmi különbségek mérsékléséhez sincsenek eszközök. Az összefüggés azonban fordítva nem működik, az már nem igaz, hogy minél nagyobbak a társadalmi különbségek, annál jobban gyorsul a növekedés.
Nem igaz, hogy minél jobban szegényítjük a ’zembereket, hogy kényszerüljenek éhbérért is dolgozni, annál jobban nő a különbségek csökkentéséhez szükséges jövedelem nagysága is a gyors gazdasági növekedés révén. (Nagyjából ez lenne a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika veleje.) Modellszinten persze igaz az a feltételezés, hogy minél inkább csökkennek az állami támogatások, segélyek, annál nagyobb a pénzkeresetre irányuló munkakényszer nyomása azokon, akik – bármilyen okból – nem dolgoznak. Csakhogy abból a reménytelen helyzetből, amelyben ma Magyarországon több százezren élnek, illetve abból a jóléti helyzetből, amelyben más százezrek egyetemeken, főiskolákon tanulnak, vagy gyesen, gyeden otthon vannak, az embereket csak olyan mértékű támogatáscsökkentéssel, jogfosztással és erőszakkal lehetne kimozdítani, amelyre még a Fidesz-kormány sem mer gondolni.
Az osztogatás forrásai
Az elmúlt két évben igazából pont az ellenkezője történt annak, amit Matolcsy és csapata fennen hirdetett. A kormány – éppúgy, mint elődei az elmúlt három évtizedben – továbbra is többet költ, mint amennyi adót begyűjt. Ez a többlet 2014-ben GDP-arányosan körülbelül nyolc százalék volt. Ennek háromnegyede ingyenpénz Brüsszelből, és általános gazdaságfejlesztésre, illetve a mezőgazdaság és a falu támogatására kapjuk, a többi visszafizetendő kölcsön, amelyet a piacon vesz fel a kormány. A három százalék alatti hiányról szóló sikerpropaganda ne vezessen félre bennünket! Ez csak annyit jelent, hogy a hitelből finanszírozott többletosztogatás lett 2,6 százalék. Eközben 2010 és 2014 között a kormányzati szektor nettó adóssága a GDP 61 százalékáról 73-ra nőtt. Hogy az ország pénzügyileg nem omlott össze, és a kormánynak még mindig adnak hitelt, annak köszönhető, hogy a hazai vállalatok, bankok és persze a lakosság gyors ütemben csökkentette eladósodottságának mértékét, s összességében az ország nettó pénzügyi pozíciója mégiscsak javult.
A 2014-es választásokra készülve a kezdeti durva megszorítások után a Fidesz kiengedte a jövedelmeket. A Tárki által 2011 októbere és 2014 szeptembere között mért mintegy 16 százalékos reáljövedelem-emelkedésnek elsősorban a nyugdíjasok, a közalkalmazottak alsó középosztályba tartozó csoportjai (tanárok, orvosok), végül pedig a közmunka révén jövedelmet szerző szegénységben élők lettek a nyertesei. A fegyelmezetten szavazó idősebb évjáratok számára majdhogynem visszahozták a megszüntetett 13. havi nyugdíjat, mert a tervezett háromszázalékos inflációhoz igazították a nyugdíjemelést, miközben az infláció ténylegesen nulla százalék volt. A nyugdíj reálértéke két év alatt kb. nyolc százalékkal nőtt. A Tárki mérése szerint Magyarországon száz szegénységben élő közül 13 nyugdíjas korú. Ez jóval kisebb szám, mint a 60 év felettiek aránya az össznépességen belül (24 százalék).
Másképpen mondva: anyagi szempontból Magyarországon kifejezetten jó dolog nyugdíjasnak lenni. Ezt ugyan az érintettek jelentős része nem így gondolja, ám ettől még a tények tények.
A közmunka révén a legszegényebbek kétötöde érzékelhető bevételemelkedést ért el, legalábbis ami a látható bevételeket illeti. Igaz, megmaradt a kiszolgáltatottságuk abban, hogy mikor és mennyit, kinek a parancsára, kitől függően dolgozhatnak. Viszont a segélyhez társuló negatív értékítélet (ingyenkenyér) gyengült. A közepes jövedelműek körében a gyermekek utáni adókedvezmény kiszélesítésével a gyermekesek folyamatos lecsúszása 2012 és 2014 között megállt. Az Európai Unió szegénységi (kirekesztettségi) indikátora 2009-ben is meg 2012-ben is azt jelezte, hogy nálunk a népességnek kb. 40 százaléka volt szegénynek mondható, ám 2014-re ez az arány 35 százalékra csökkent. A gyermekkedvezménnyel kombinált egykulcsos személyi jövedelemadó hatására a legfelső jövedelmi tizedbe tartozók nettó reáljövedelme már a gazdasági növekedés megindulása előtt is öt százalékkal nőtt 2009 és 2013 között, ami a családtagokkal is számolva csaknem félmillió ember életszínvonalának a növekedését eredményezhette.
|
Olcsó cipőket mustrálnak a könyörebédelők
Hegedűs Gábor / Népszabadság |
A nyugdíjasok reáljövedelmei 2012 és 2015 első negyede között legalább nyolc százalékkal nőttek, ami hárommillió szavazót érint kedvezően. A közmunka a jövedelmi szegénységben élő 1,6-1,7 millió fő közül éppen a legalacsonyabb jövedelmű kétötödénél jelentett érzékelhető jövedelemnövekedést, igaz, annak a reménye nélkül, hogy valaha is kitörhetnek a szegénységből. A közalkalmazottak egyes rétegeire célzott béremelések (pedagógus-életpályamodell, a rezidens orvosok béremelése) fékezték a középosztály alsó rétegeinek további leszakadását. Szemben a közvélekedéssel a családok eladósodása és a közműszámlák kiegyenlítése sem akkora problémát okozott, mint amekkorának a kormány is, az ellenzék is beállította. A Tárki kutatásai szerint 2014 őszén tízből már csak két háztartásnak volt pénzintézeti, közműszolgáltatói vagy egyéb intézménynél tartozása.
Hogy volt ez 1989 előtt?
A Kádár-korszak szocializmusa igyekezett középen, lefelé nivellálva homogenizálni a jövedelmi viszonyokat. Nem alakult ki olyan jelentős különbség a legmagasabb jövedelműek és a középrétegek között, mint akár a legszociáldemokratább adórendszerrel jellemezhető tőkés országokban.
A mából visszanézve még szembeötlőbb, hogy a mélyszegénységben élők teljes ellehetetlenülését – amiről Solt Ottilia, Havas Gábor, Kemény István munkássága nyomán tudunk – a boldog Kádár-korszakban a nyilvánosság elől eltakarták, elhazudták. Ebből is ered az a rendszerváltást követő meghökkenés, hogy az egységesnek, középen vaskosnak hitt magyar társadalom „hirtelen” háromfelé szakadt.
Még inkább megdöbbentő a 2008-as válság utáni évtized erőszakos átalakulása: a szegények még szegényebbé, a gazdagok még gazdagabbá váltak.
A gazdasági reform 1968-as bevezetéséig nem okozott társadalmi feszültséget az az elhallgatott, a társadalmi rétegződésre irányuló a kutatásokban rejtőző tény, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb decilis részesedése az összes jövedelemből már a gazdasági reform előtt is durván aránytalan volt. Dániel Zsuzsa egy 1982-ben megjelent tanulmányában bemutatta, hogy a látszólag mérsékelt, 1:4,5 arányú egyenlőtlenség a legalacsonyabb és a legmagasabb decilisbe tartozók jövedelme között (mai szemmel nézve is) elviselhetetlenül magas, 1:12,5 értéket mutat, ha az egy főre jutó lakáskiadást is beleszámítjuk! Azt akarjuk ezzel a visszapillantással hangsúlyozni, hogy a nagy jövedelmi, de még inkább a (lakáskörülményekben megnyilvánuló) vagyoni különbségek korántsem újak. Sőt, a mélyszegénységben élő lakosság aránya (a háztartások 35-40 százaléka) sem új keletű, ez volt a magyar társadalom szétszakadásának egyik jellegzetessége az egyenlősítő szocializmus legsötétebb 50-es éveiben, de a ,68-as gazdasági reform után is.
A felélt jövő
A jövőnek nem az az igazi kérdése, hogy holnap és holnapután bőkezűbben osztja-e a segélyeket a kormány, hogy bevezetik-e a feltétel nélküli alapjövedelem intézményét, hanem az, hogy az ország egészének folyamatos relatív lecsúszása – vagyis az élenjáró európai országoktól való lemaradása – megállítható-e. A különbség hazánk és Ausztria között tovább nő, Szlovákia és – hamarosan – Románia is lehagy minket,
Lengyelország polgárainak élete pedig hovatovább megközelíthetetlen vágyálommá válik számunkra.
Mi ennek az oka? Ha leegyszerűsítjük: se a munkáskezek száma, se azok termelékenysége nem nő. A hagyományos növekedéselméletek szerint abból lehet növekedés, ha az egy óra alatt előállítható javak mennyisége: a termelékenység is és a termék- és szolgáltatásmennyiség előállításán fáradozó népesség száma is nő. Egyszerű ez: növekvő termelékenység + növekvő számú dolgozó = nagyobb GDP. Ha nem hazudjuk le a csillagokat az égről, akkor tudjuk, hogy a munkakínálat mérséklődik (kevesebb gyerek, több öreg és sok kivándorló), a munkatermelékenység pedig 2006 óta stagnál. Nem is csoda, hiszen a termelékenységet a modern technika alkalmazása, azaz a beruházások, továbbá az emberfők kiművelése növeli. Nálunk a kiugró tavalyi évet leszámítva a beruházások 2006 óta stagnálnak, sőt, vissza is estek; az iskolai képzésre fordított források reálértéken csökkentek, a kötelező képzési időt visszavágták.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy az oktatási teljesítmény eredményességét mérő eredmények (PISA-teszt) visszaesést mutatnak. A növekvő ütemű kivándorlásnak rövid távon kettős politikai hozadéka van. Egyfelől csökken a munkanélküliség, sőt a relatív szegénység is.
Miután a külföldön szerencsét próbálók – legyenek akár munkavállalók, akár diákok – a saját társadalmi csoportjuk legjobbjai, távozásukkal hely szabadul fel a kevésbé tehetséges, kevésbé igyekvő társaik számára.
Ez az egyik magyarázata annak, hogy 2010 óta évről évre csökken a munkanélküliség, és annak is, hogy ma a friss diplomával rendelkező huszonévesek – nyugat- európai vagy dél-európai kortársaikhoz viszonyítva – játszi könnyedséggel el tudnak helyezkedni a hazai munka erőpiacon.
Másfelől a kivándorlás biztonsági szelepként is funkcionál. Azok a sorsukkal elégedetlen diákok, akik, ha a kényszer itthon tartaná őket, tüntetést szerveznének, már régen külhoni egyetemek padjaiban ülnek. Azok a munkások pedig, akik könnyedén rávehetők lennének a barikádépítésre, az osztrák síparadicsomokban és benzinkutaknál keresik meg a betevőt az itthon maradt családnak. Romlottak a nem hagyományos (úgynevezett endogén) növekedéselméletek szerinti feltételek is: a jogbiztonság, a tulajdonbiztonság, a korrupciós fertőzöttség, az államháztartás átláthatósága, az intézmények megbízható működése.
Kinek lenne kedve beruházni, ha számolnia kell azzal, hogy a tulajdonát elveszik és átadják a csókosoknak, de jobb esetben is úgy megadóztatják, hogy attól koldul?
Ki az, aki tudását gyarapítva itthon jelenti be a találmányát, valósít meg innovációt, ha biztosan számíthat arra, hogy a hatóság emberei – mint az ukrán maffia – „kérnek valamit”, például azt, hogy adja el nekik féláron a találmányát? Azért nincs jog- és tulajdonbiztonság, mert Orbán országában elveszett a méltóság, odaveszett a biztonság.
Az azonos szövetségi rendszerhez tartozó országok biztonságérzetét Orbán azzal ásta alá, hogy ezt a szövetségi rendszert folyamatosan támadja, közösen vállalt értékeit elutasítja, és az agresszív orosz befolyásszerzést a kormány saját üzleti haszonszerzése érdekében kiszolgálja. A szomszédos országok kormányainak és magyar nemzetiségi szervezeteinek biztonságát az ásta alá, hogy a kormány csak a vazallusainak adja meg a támogatás és az elismerés méltóságát. A munkavállalók biztonságát és méltóságát a kormánytól való félelem, a közügyekben részt venni kívánó polgárokét a védelmükre hivatott intézmények szétzúzása és megszállása, a háztartások méltóságát és biztonságát megtakarításaik elorzása és jövedelmeik megtizedelése számolta fel. A vállalkozók és a befektetők biztonságát a törvény előtti egyenlőség, a piaci verseny sárba tiprása és a kormány kitartottjainak való alávetettség semmisítette meg.
Az önálló és felelős polgár, a vállalkozó és a választó egyaránt azzal szembesült, hogy nincs esélye a törvénytelenségekkel, a mind nyilvánvalóbb önkénnyel való szembefordulásra.
A törvénygyárrá züllesztett Országgyűlésben Orbán a szinte naponta elfogadott új törvényekkel az alkotmányosság és a jogállamiság maradék garanciáit is felszámolta a kétharmados többség birtokában. A háztartások, a vállalatok, a befektetők – a jogbiztonság hiányában – védtelenné váltak a nekik kiszámíthatatlan, ám a Vezérhez közel álló vállalkozók számára nagyon is tervezhető törvényhozás miatt. A törvények ma gyakran egyedi jogviták utólagos eldöntésére szolgálnak, átvéve az igazságszolgáltatás szerepét, máskor pedig egy-egy, a kormánytöbbség által megszavazott jogszabályi rendelkezés elfogulatlan hatósági (bizonyítási) eljárások lefolytatását „helyettesíti”. Mindennek következtében az állam immár nemcsak hogy nem képes garantálni a tulajdonhoz való jogot, de megtörténhet, hogy ésszerű indok és kártalanítás nélkül törvény vonja el a magántulajdonos megtakarításait. Ez történt a magán-nyugdíjpénztári tagok kötelező befizetéseivel vagy később a hitelszövetkezetek tulajdonának elvonásakor.Ennek célja éppúgy lehet a költségvetési hiány – egyébként méltányolható – mérséklése, mint a kormányhoz közeli csoportok „törvények útján” történő befolyásszerzése vagy mások jogos magántulajdonának megkaparintása is. A törvénnyel kikényszerített árcsökkentés (rezsicsökkentés) és a vasárnapi zárva tartás révén vállalati irányítói jogot, az állami monopóliumépítés révén trafikokat, az államtól bérelt földek elorzása és újraosztása révén földet adnak az Orbán-rendszer híveinek.
|
Figyelemfelhívó fotóinstalláció 2010-ben a Budapesten a Deák téren
Teknős Miklós / Népszabadság |
Orbán Magyarországot a nyugatias fejlődés pályájáról is letérítette azáltal, hogy a paksi atomerőmű bővítésének ürügyén az ország gazdaságát kiszolgáltatta Vlagyimir Putyin Oroszországának. A modern polgári demokrácia alap intézményeit a kormány a minősített többsége birtokában korlátozta (például az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségét és az AB hatáskörét), vagy működésüket a kormány közvetlenül ellenőrzi. A kormánytöbbségtől elvben független intézmények vezetői, az Állami Számvevőszék elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és tagjai, a legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Bírósági Hivatal elnöke, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a Gazdasági Versenyhivatal elnöke mind a miniszterelnök iránt elkötelezett személy. A kormány uralma a választási törvény egyoldalú módosításával vált megingathatatlanná. A polgári demokrácia és a jogállamiság kirakata mögött az élet minden területére kiterjedő önkény és zsarnokság működik. A véleményszabadság gyakorlását sokoldalúan nehezítik és korlátozzák: a háztartások többségében elérhető közösségi média államilag irányított, az ingyenes hírszolgáltatás államilag ellenőrzött híreket közöl, különadókkal sújtják a kormányt is bírálni merő, a kedvezőtlen eseményeket is bemutató médiákat.
2014-ben Orbán egyetlen szóban foglalta össze a programját: „Folytatjuk!” Egyéves kormányzása elteltével jól látszik, hogy
a folytatás programja a jog uralma helyett az uralom jogának a kiépítését jelenti,
amikor megregulázni igyekeznek az internet szabad használatát a netadó bevezetésének kísérletével, a civil társadalom szervezeteinek kiépülését akarják megakadályozni a Norvég Civil Támogatási Alap felhasználását szervező alapítványok vegzálásával. Azt a gyakorlatot folytatják, amely szerint nem a társadalom ellenőrizheti a kormányt, hanem a kormány a társadalmat. Nem a szabadság, az autonómiák, az alkotás szabadságának a kiterjesztése, hanem az egyetemi autonómiák, a független színházak, a civil szervezetek, a szabad, autonóm vállalkozások elnyomása a kormány célja. „Folytatják” a korlátlan jövedelem- és vagyonátcsoportosítást a közepes jövedelműektől és a szegényektől a kormány leggazdagabb és legelkötelezettebb híveinek a zsebébe. Ez a legfelső egy százalék, amelynek vagyonosodását itt és most semmiféle tudományos módszerrel nem mérik, és nem is lehet. Csak a bulvárlapok és a városi legendák szolgálnak információs forrásként.
|
Habony Árpád miniszterelnöki tanácsadó azzal a félmilliós Gucci táskával a kezében, amellyel tavaly decemberben vágott át a szegénység ellen tüntetők között a Kossuth téren
Huszti István / Index |
A kormány a jövőt éli fel, amikor nem az oktatást fejleszti, hanem hívei zsebét tömi meg; amikor nem ama középkorúak jövedelembiztonságát alapozza meg az önkéntes takarékosság ösztönzésével, hanem azt a megtakarítást is feléli, amely eddig egyáltalán kimutatható volt; amikor nem a teljesítményből történő fejlődést támogatja, hanem a talpnyalással megszolgált jutalmazáshoz használja fel a Marshall-segély nagyságú uniós pénzt. Nem elég azzal érvelni, hogy terjed a szegénység, hiszen ez – a legfrissebb statisztikai elemzés alapján – nem is támasztható alá. Azzal kell érvelni, hogy lassan a Kossuth-nóta refrénje lesz igaz: „mindnyájunknak el kell menni”.
Amiben 2010 óta nincs változás, hogy befelé megyünk a zsákutcába.
Hiába egyetlen év jó gazdasági eredményei, ha a kivándorlás növekedését, az iskolázottság folyamatos visszaszorulását, az önálló gondolkodás ellehetetlenülését, az alul lévők megalázását, a felül lévők panamáit nem állítja meg semmi. Az egyre gyakoribb, ám a résztvevők számát tekintve parányi tüntetések az elhallgatás, a közöny és a belenyugvás szürkeségébe simulnak bele, a kormányzó elit napról napra nyilvánosságra kerülő botrányos ügyei ellenére is. Csak rövid távon nyer újabb és újabb csatákat Orbán kormánya. Az Európai Unióval folytatott szabadságharc, a kis hírekből generált nagy győzelmi jelentések lassan megszokottá, azután unalmassá válnak. Unalmában azonban még egyetlen nép sem csinált forradalmat – a magyar sem fog. Várunk. Godot-ra?
Nem. Egymásra.
