Yves Leterme 2010 tavaszára megbukott belga kormányfőként. Bizton tervezhette, hogy nyáron kiül a tengerpartra, csapoltat magának egy-egy korsó Hoegaardent, és megnézi a tévében a dél-afrikai futball-vb mérkőzéseit. (Igaz, Belgium oda még nem jutott ki.) Ehhez képest Leterme nemcsak országa 2010 júliusától esedékes soros európai uniós elnökségét trappolhatta, gürizhette végig ügyvezető kormányfőként, de egy további évet is ráhúzhatott, míg végre 2011 végén felmentették.
Belgiumban csak egy nehezebb dolog van annál, hogy az emberből miniszterelnök legyen. Az, hogy már ne legyen. Egyfelől szerencsésnek mondhatja magát az az ország, amely 541 napos, világrekordnak számító kormányválságot is átvészel, s a pártfüggetlen államigazgatás nagy rutinnal elvisz a hátán egy uniós elnökséget (ahogy egyébként korábban az olasz is tette, Silvio Berlusconi legidegesebb hónapjaiban). Igaz, a reformokat sürgető pénzpiacok 2011 vége felé kezdtek már idegeskedni, s kikényszerítették az új kabinetet. Annyira pedig nem nézhették az ajándék ló fogát, hogy megütközzenek rajta: flamand kereszténydemokrata helyett vallon szocialistát kaptak.
Másfelől szerencsétlen az az ország, amelynek nagy államalkotói tényezői nem jutnak dűlőre, mit is kezdjenek egymással. Szerdán az ország legnagyobb pártja, a flamand nacionalisták vezére, Bart De Wever bedobta a törülközőt a királynál. Eredménytelenül egyeztetett. De van egy szerencséje. Hiába szeparatista, tőle jobbra is állnak: a szélsőséges Flamand Érdek (VB). Az utóbbi formáció „prominense” épp laptársunk hasábjain siránkozik „mérsékelt verziójuk” májusi választási győzelme nyomán. Az Új Flamand Szövetség a voksok egyharmadát szerezte meg a gazdagabb, a királyságból való kiválással kacérkodó északon. De Wever lassúbb, kegyesebb halált készít elő Belgiumnak, mint a vb. „2010 kínszenvedés volt Belgium számára, 2014 még jobb lehet...” – ironizál egy lap. Bizonytalan, meddig húzódhat el a válság.
