Szerintem ha az ellenzék vállalta volna a vitát, akkor képviselői csak egymás közt csatázhattak volna érveikkel, aminek nincs semmi értelme, hacsak nem az, hogy növelték volna a „kígyó méregfogának” hatékonyságát. Az érdemi vitához vitapartnerek kellenek. Orbán pedig nem vitázik, hanem kinyilatkoztatásokkal próbálja félrevezetni híveit és megalázni ellenfeleit. Már a kétharmados győzelem előtt is riasztó jel volt, hogy legfelkészültebb munkatársai is elmenekültek a környezetéből.
Pokorni a budapesti XII. kerület polgármesteri székébe, Áder egészen Brüsszelig EU-s képviselőnek, s bár eleinte Kósa még próbálkozott, de aztán jobbnak látta, ha visszahúzódik Debrecenbe (és most vissza), s átképezi magát közéleti jolly jokernek. Orbán korábban még az MTV műsorában is leült vitatkozni egyszer Vitrayval, aki utána azonnal az „elefántcsonttornyot” választotta.
Vagy többször Balóval, aki megtanította veszíteni, de feltűnő és beszédes végeredmény, hogy a közelmúltban a szokásos péntek reggeli Kossuth rádiós szereplésének egyikét nagyjából ezekkel a szavakkal kezdte a műsorvezető beköszönése után: „Szívesen meghallgatnám a kérdéseit, de ma reggel inkább ezek nélkül szeretnék beszélgetni a hallgatókkal.” Már a kérdések is zavarják.
Orbán nem vitatkozik, mióta kétharmaddal felszámolta a magyar demokráciát. Kádárt sem lehetett kérdezni. Negyedévvel előre, írásban kellett beadni, mire kíváncsi az újságíró. De vita nem volt. Sőt. Ő mindig türelmesen meghallgatta a kérdéseket, de utána vagy arról beszélt, amiről éppen akart, miközben a vállát vonogatta, vagy csippentett egyik szemével. Ez a kényszerű szokás olykor a nézőknek felidézte híres mondatát, amely szerint: „Én a gyalogosok pártján vagyok!” De valójában nem összekacsintott velük, hanem a vissza-visszatérő „tikkjével” próbált megküzdeni.
Antall Józsefet sem lehetett vitára ösztönözni, nagyvonalúan a „tetszettek volna forradalmat csinálni” híres szlogenjét hagyta rágni a vitapartnernek soha nem tartott párthíveinek, és örökségül az utókornak. Ő maga inkább hosszadalmas történelmi monológokba lopta bele tanulságos, de napi szinten alig használható üzeneteit.
A diktátorok és a diktátor(ön)jelöltek még magukkal sem szoktak vitatkozni. Csizmadia Ervin cikkének második részében tehát egy olyan elmaradt vitakezdeményezést kér számon a baloldali ellenzéktől, amelytől azt várta volna, hogy megelőzi Orbánt a pillanatnyilag legfontosabb téma, a demokratizmus mint „aktuális társadalmi berendezkedés” értelmezésében, és így talán sikerült volna megakadályozni, hogy az „illiberalizmus” lázálmával tematizálja a nyilvánosságot.
Pedig nem az ellenzék, hanem a nyugati bírálók nyomására született meg Orbánnak az a gyáva rodolfói mondata, hogy „ne arra figyeljenek, hogy mit mondok, hanem hogy mit csinálok”. Nem sorolom, hogy több mint húsz tusnádfüdői monológja során – amíg eljutott a szánalmas „illiberális” kifejezésig – hányszor erőszakolta meg az általa is oly sokszor meghirdetett magyarországi demokrácia vívmányait. De „foghúzás” helyett még akadnak kérdéseim:
1. Ha lett volna ellenzéki vita, annak résztvevői magukban mire juthattak volna? Valóságos párbeszédre kényszeríthették volna Orbánt, aki a parlamentben is megszüntette a vitákat azzal, hogy a törvényjavaslatokat egyoldalú egyéni képviselői javaslatok formájában terjesztik be?
Nemcsak itt Magyarországon, de az Egyesült Államokban is visszakozott, amikor megtudta, hogy a Georgetown Egyetemre szóló meghíváshoz az is hozzátartozik, hogy előadóként kérdésekre is kellene válaszolnia.
2. Miből állnak Orbán liberalizmus- és demokráciaellenes monológjai? A tengelyük egy-egy ebben az összefüggésben zavaros közmondás, amelyből kiderül ugyan, hogy céljait rohamléptekben éri el, de közben ma már nem csak az őt kézből etető EU-val fordul szembe. Pedig volt idő, amikor az igazáért még hajlandó volt Brüsszelben vitázni. Ma már inkább csak asszisztál Cameron brit miniszterelnöknek, csoportfotók elkészítésén vesz részt, és mélyen hallgat az ukrajnai helyzet lényegéről.
Helyette viszont vita nélkül hajlandó titkos „alkukra” Putyinnal. Pedig a közelmúltban még harcolt érte, hogy bebizonyíthassa: 1989-ben ő zavarta haza az oroszokat. A diktátorok és diktátor(ön)jelöltek rendszerint úgy kezdik új pályájuk megtervezését, hogy elzárkóznak előbb a kérdésektől, majd a vitától, majd a közösségtől.
Orbán még nem diktátor, de már készülődik a neki nem való államfői székbe – Áder állítólag már kijelentette, hogy 2017-ben szívesen távozik –, és úgy tűnik, hogy a budai Vár és környéke előbb „demokratikus” pénzszórásra lesz alkalmas, majd arra, hogy minél távolabb lehessen Orbán a közélettől, s oda föl csak akkor jutnak el a kérdések, ha ő jónak látja, de válaszolni már nem fog rájuk. A vitát még monológok formájában is abba fogja hagyni.
Azt hiszem, Csizmadia Ervin ebben téved a legnagyobbat. Orbán ugyanis semmilyen vitaterepet nem engedett át senkinek. Egyszerűen nem hajlandó vitázni. A méregfog kihúzása helyett tehát annak lehettünk szemtanúi, hogy a kígyó saját farkába harapott.
Nem lehet tudni, hogy meddig kell még hallgatnunk Orbán monológjait, de aligha kétséges, hogy ha lenne értelme az ellenzéki vitának, akkor annak egyetlen okos és aktuális témája lehetne: Milyen lesz az Orbán utáni Magyarország? Ha valóban hiszünk neki, hogy Putyin – tehát az orosz minta – a követendő, akkor ez az idő nem is lehet olyan messze, már csak azért sem, mert úgy tűnik, a paksi megállapodás az azóta elfogadott embargók miatt kudarcra van ítélve. Vagyis ideje készülődni egy igazi vitára! Talán erre.
A szerző újságíró
