galéria megtekintése

Fóbia és ellenszer

3 komment

Paár Ádám

Az iszlamofóbia, ellentétben a közhiedelemmel, nem új fogalom. 1918-ban vetette először papírra egy szerzőpáros, Étienne Dinet orientalista, festőművész, a Kelet rajon­gója és megörökítője, és Sliman Ben Ibrahim. Dinet 1913-ban áttért a muszlim hitre, Ben Ibrahim pedig gyerekkorától ebben nevelkedett. A békét hozó 1918-as évben jelent meg Mohamed élete – Allah prófétája című könyvük, amelyet azon muszlimok emlékének ajánlottak, akik a négyéves európai öldöklésben életüket áldozták Franciaországért, francia egyenruhában haltak meg a vériszamos flandriai sármezőn. A szerzők kritizálták a francia államot, amiért nem volt hajlandó elismerni a muszlimok önfeláldozását, és megtagadta az állampolgári jogokat az algériai muszlimoktól. Ennek kapcsán írtak iszlamofóbiáról. Hasonló hévvel bírálták a kor tudományos életét, amelynek kapcsán az orientalisták „pszeudotudományos" iszlamofóbiájáról írtak. Nem volt jobb véleményük a keresztény misszio­náriusok „vallási iszlamofóbiájáról" sem. Rámutattak arra a kettősségre, hogy Franciaország a muszlim világban egyszerre képviselte a „szabadság, egyenlőség, testvériség", a liberális állam, a republikanizmus elveit – és a gyarmatosítást.

Marabu
Marabu

A laicitás elvén felépülő III. köztársaságban élve először foglalkoztak azzal a problémával, hogy az iszlámmal szembeni nyugati lenézés, megvetés nem a középkor maradványa, nem a keresztes háborúk, oszmán hódítások, a kölcsönös hódító és visszahódító háborúk emléke, amely majd elmúlik a liberalizmus győzelmével. Ellenkezőleg. Dinet és Ben Ibrahim megsejtette, hogy az iszlámmal szembeni idegenkedés a liberalizmus és a szekularizácó köntösében is jelentkezhet. Vagyis hiába képviselte a XX. század elején a francia állam, akár jóhiszeműen is, a civilizatórikus missziót a gyarmatokon, az eltérő vallási és társadalomfejlődés következtében az iszlám és a laicitás, a nyugatos modernizáció összebékíthetetlennek tűnt.

 

Az iszlamofóbia fogalma tehát nem új, de szélesebb nyilvánosságot a kétezres években kapott. Armando Salvatore vallásszociológus és Irfan Ahmad antropológus a 2013-ban írott közös tanulmányában az iszlamofóbiát az európai modernizáció lényeges elemének tekintette, olyan kódnak, amely meghatározza a Nyugat önértékelését. És az ellenpont szerepét – akár kimondják, akár nem – sok nyugati fejében az iszlám tölti be, amelyről sok téves képzet halmozódott fel az évszázadok során.

Ilyen pontatlan nézet például az iszlám idegensége Európában. Amióta 711-ben Tárik vezér átlépte a Gibraltári-szorost, az iszlám éppúgy Európa történelmének, kultúrájának és népességének része, ahogyan a kereszténység része a Közel-Kelet vagy Kína történelmének és kultúrájának. Súlyos hiba leszűkíteni az európai muszlim népességet a bevándorlókra, menekültekre és azok leszármazottaira, kivált, ha még ezt a három kategóriát is összemossák.

Európa földjén őslakos muszlim közösségek is élnek: bosnyákok, ­albánok, bulgáriai pomákok, dobrudzsai horahaiok, dobrudzsai és bulgáriai törökök, litvániai, belorussziai és lengyelországi lipek, tatárok (közülük származik ­Charles Bronson). Őket nézzük le, az ő európaiságukat tagadjuk meg, ha az iszlámot és a migrációs politikát összekapcsoljuk, holott az két külön kérdéskör, és még a migráció ese­tében is külön kell kezelni a gazdasági bevándorlást és a menekülést. És még további tényezők bonyolítják a képletet: a szunnita és síita viszony, illetve ezeken belül a különböző irányzatok, áramlatok léte. Más a fundamentalizmus (szalafizmus), más a szúfizmus, vagyis az iszlám misztika, más a modernista/liberális iszlám teológia és más a népi vallásosság.

Az sem mindegy, ki él Nyugat-Európában, ki a keleti periférián, ki egy gettósodott külvárosban, ki egy kisvárosban. Nem beszélve a fogadó társadalmak gazdasági, munkaerő-piaci és szociális állapotáról. Vagyis mind etnikai és kulturális, mind eszmei, mind földrajzi és szociális tekintetben a sokszínűség jellemzi az iszlámot és annak helyzetét ­Európában – ha­sonlóan a többi valláshoz. Hibás tehát az a kommunikációs gyakorlat, amely úgy beszél az iszlámról (és a kereszténységről, a zsidóságról, a buddhizmusról stb.), mintha az valami homogén, arctalan embermassza lenne.

Az iszlámtól való félelem paradox helyzetet eredményez: egyre-másra jelennek meg az európai színtéren olyan pártok és mozgalmak, amelyek alapvető értékeiket, társadalom- és gazdaságfilozófiájukat tekintve liberálisok, sőt libertariánusok, ám támadják a muszlimok tömeges bevándorlását, tagadják integrációjuk lehetőségét, és összemossák az iszlamista ideológiát az iszlámmal, holott a kettő között nagy a különbség. Őket rendre szélsőjobboldalinak nevezik, holott ­valójában ideoló­giailag meglehetősen sokszínűek. A libertariánus Holland Szabadságpárt vezetője, Geert Wilders eljutott a mecsetépítés tilalmának és a fejkendőadónak a követeléséig. Nem olyan régen Svájcban, a népszavazások hazájában a lakosság 57%-a támogatta referendumon az új minaretek építésének tilalmát. Ami a vallásszabadság eszméjével is összeegyeztethetetlen. Douglas Pratt valláskutató felhívta a figyelmet egy súlyos, a konkrét kérdésen túlmutató veszélyre. Ha egyszer egy demokratikus aktussal, a népszavazással megtiltották új minaretek építését, akkor a demokrácia elindulhat a „csúszós lejtőn": legközelebb talán a katolikus templomok építését tiltják meg. Hol lesz ennek a vége? Iskolapéldája ez az eset annak, amikor a liberális demokrácia két komponense egymás ellen fordul, és a demokratikus döntéshozatal rombolja az emberi jogokat.

Az integráció persze komoly probléma, elsősorban Nyugat-­Európában, és e tekintetben nyilvánvalóan új eszközökre van szükség. Nem lehet csak a ­gazdasági konjunktúrától, a munkanélküliség csökkenésétől, az iskolarendszer javulásától várni a sikeres integrációt. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. Lelki integrációra is szükség van. Ehhez példákat kellene bemutatni a médiában. Olyan sikeres egyéni integrációs mintákat, történeteket, amelyek mások számára is követhetők. A politikának és a médiának mindebben nagy felelőssége van. Az iszlamofóbia helyett inkább szövetségest kell keresni az iszlámban a radikalizmussal szemben.

A szerző történész, politológus

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.