Ferenc pápa és a nyulak

A pápa megállapítja, hogy az egyéni problémáknak lehetnek gazdasági, orvosi, pszichológiai okai, melyeket a felelősségteljes családtervezésnél figyelembe kell venni. A nyulaknál nincs szó ilyen mérlegelésről, mert azok nem képesek választani megtartóztatás vagy valamilyen óvszer használata között.

A felelős apaság és anyaság megvalósításához a pápa szerint az egyének egymás tapasztalatát, a szakemberek és a lelkipásztorok segítségét vehetik igénybe. A pápa ugyan megáll az egyház által jóváhagyott módszereknél (teljes vagy időszakos megtartóztatás), viszont hozzáfűzi, hogy amit VI. Pál pápa a felelős szülői magatartásról mondott, nincs lezárva, nyitva van.

A Népszabadság vezércikke találóan mutatott rá, hogy a pápa felveti a híveket gyötrő etikai kérdéseket és azok fájdalmas bonyolultságát. Nem lép túl az egyház hagyományain, de érző emberként a megértés gesztusait gyakorolja.

Magyarországon a megboldogult Kopp Mária indította el 2009-ben a Népesedési Kerekasztal mozgalmat. Mint ebben a témában jártas teológust, engem kért fel, hogy szakértői összeállítást készítsek.

Kopp Mária elhunyta következtében tanulmányom nem került nyilvánosságra. Ebben útkereső teológusként azokat a praktikus útbaigazításokat ismertettem, amelyek az átlagemberek nagy többsége által elérhetők. Figyelembe vettem az érvényes egyházi útmutatásokat, másrészt számoltam azzal, hogy az egyház előírásai belátható időn belül nem fognak változni. Javaslataimból most csak azokra térek ki, amelyek a házasságban élő katolikusokra vonatkoznak.

Az egyházi tanítás lényege, hogy a férfi nemző aktusa felelős cselekedet gyümölcse legyen, mely a szeretetben és a kölcsönös önajándékozásban gyökeredzik. Kritikus véleményem az, hogy ezt az egész embert átható önajándékozást nem lehet csupán a „hatékony spermaátadás” kizárásától függővé tenni. Ezt támasztja alá Karl Rahner neves haladó katolikus teológus, aki szerint „az ember egy adott világban él, és az hat rá. De ez a világ változik. A változó világ miatt maga az ember is változik. Megváltozik tehát a megváltozott világ és a megváltozott ember közötti kapcsolat is. Az ember feladata, hogy ezt a fejlődést felismerje, és a fejlődés, a változás következményeit beépítse az életébe, más szóval erkölcsi eszméit, normáit e szerint fejlessze tovább.” A hivatalos egyház idáig még nem jutott el.

Melyek azok a lehetőségek, amelyekre a jelenlegi egyházi tanításon belül a pápa által ajánlott szakemberek, lelkipásztorok fel tudják hívni a figyelmet? Nem vitás, a szeretetből fakadó önátadás kölcsönös önfegyelmet és önmegtartóztatást feltételez. Viszont az időszakos megtartóztatás nőgyógyászi szakvélemény szerint a gyakorlatban fiziológiai okokból csupán a nők húsz százalékánál valósítható meg. Mit tehetnek jó lelkiismerettel azok, akik a szaktanácsadás után úgy látják, számukra ez az út nem járható?

A fogamzásgátló eszközökre vonatkozó pápai tilalom nem tartozik az eleve meg nem változtatható egyházi tanítások (dogmák) körébe. Az erről szóló pápai körlevél, a Humanae Vitae (1968) is megállapítja: „A szülői tisztség felelős gyakorlása magában foglalja, hogy a házastársak teljesen elismerjék kötelességüket Isten irányában, önmaguk irányában, a család irányában és a társadalom irányában az értékek igazi rangsora szerint”.

Az értékek igazi rangsora pedig azt jelenti, hogy a házastársi és szülői kapcsolat gondozása előbbre való, mint a pirulára vagy óvszerre vonatkozó pápai tilalom betartása.

Erről lehet szakembertől, lelkipásztortól tanácsot kérni, de végső soron azt a sajátos helyzetet, amikor gyermekvállalásról vagy annak megelőzéséről van szó, csakis a házasok maguk ismerik a legjobban. Erre is vonatkozik Karl Rahner megállapítása: „A hívek érettsége abban mutatkozik meg, hogy a keresztény hit keretein belül önálló döntéseket hoznak. A passzív engedelmesség többé már nem lehet jellemző vonása a hívek magatartásának.” Egy cselekedet erkölcsi értékelésének legvégső kritériuma a cselekvő személy lelkiismerete. Erre utal egy vatikáni kongregáció is 1971-ben: „A lelkiismeret, ahogyan az egyház hagyománya igazolja, sérthetetlen, és senkit sem lehet kényszeríteni, hogy saját lelkiismerete ellen cselekedjék”. A házasság egészének ápolása adott esetben tehát nagyobb érték, aminek érdekében a pápai előírás betartása mellőzhető.

Ideje lenne már, hogy a katolikusok köztudatában is elfogadott lehessen, hogy amikor egy személyes lelkiismereti döntés következtében „megszegnek” egy pápai előírást, akkor szó sem lehet bűntudatról, mert az egyéni lelkiismereti állásfoglalás alapján meghozott döntés biztosítja az illető számára a cselekedet erkölcsi jóságát, személyes értékét. Ebben az összképben nem forog fenn személyes kihágás, eltűrt parancsszegés, megtűrt emberi gyarlóság. Az a tudat a döntő, hogy amit tesznek, az Isten és ember előtt jó. Ugyanakkor annak is tudatában kell lennünk, hogy a fogamzást megelőző szerek használata legalább annyi kétoldalú gyengédséget, tapintatot, odafigyelést, beleérzést és megértést feltételez, mint a naptármódszerrel gyakorolt időszakos önmegtartóztatás.

Kívánatos lenne, ha lelkipásztorok és a magyar püspöki kar más (többek között a német, francia, holland, belga, osztrák, kanadai, svájci) püspöki karokhoz hasonlóan a Humanae Vitae tanításáról és annak gyakorlati kivitelezhetőségéről többirányú és árnyalt útmutatást nyújtana a magyar katolikus közvélemény számára. Nevezetesen, hogy a pápai enciklikában a családtervezés kivitelezéséről adott útmutatás olyan eszményi cél, aminek megvalósítása csakis az egyéni körülmények figyelembevételével lehetséges. Vagyis nagyon jó, ha valaki – Beer Miklós püspök szavaival élve – „felelősségteljes családtervezéssel, körültekintően dönti el, hogy mikor és hány gyereket vállal”, és azt időszakos megtartóztatással valósítja meg, de ha egy házaspár adottságai miatt másféle lelkiismereti döntésre jut, az éppúgy jó. Ezzel elejét lehetne venni holmi káros összehasonlításnak, hogy ki a jobb, az, aki pirulát használ, vagy az, aki a naptárt követi. Sokak lelki nyugalmát lehetni ilyen irányú főpásztori eligazítással megerősíteni, visszaadni, mert a tekintélyt tisztelő átlagemberek nem erkölcstudományi boncolgatást, hanem egyszerű és közérthető megvilágítást várnak, ahogy ezt Ferenc pápa is tette.

Kopp Mária mutatott rá arra, hogy a boldogságeszmény minden társadalmi rétegben jelen van azokban a családokban, akiknek életviteléből kisugárzik, hogy az életnek egyik fő értelme és célja az, hogy a társak örömüket és bánatukat egymással szívesen meg tudják osztani. Az ilyen családok képzettségük színvonalától függetlenül életvitelükkel nyújthatnak vonzó példát másoknak is a több gyerek vállalásának örömére, de kockázatára is.

*A szerző katolikus teológus, Hollandia

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.