Ez az ünnepség is éppen tíz napot késett. Az új Nemzeti építőjének, első igazgatójának szobrát április 19-én, Schwajda György halálának ötödik évfordulóján szerették volna felavatni. Apróság. Bizonyára ennek tűnhet föl az is, hogy aki most szobrot kapott, sérelemmel, sértődéssel kezdte igazgatói működését az általa kibrusztolt épületben: nem vett részt a megnyitón, mert összekülönbözött a hatalommal a nyitó előadás tévéközvetítése ügyében. „Jó, akkor tiétek a színház, és én addig hazamegyek szabadságra” – mondta erről később. Életében általában így jár nálunk az, aki halála után szoborrá lesz.
Ellentmondásos a mű is, amellyel az emlékművet kiérdemelte. A Nemzeti Színház parkjában elsősorban nem a jelentős művészre, a kitűnő abszurdok írójára, de még csak nem is a remek pénzügyi érzékű színigazgatóra fog emlékeztetni Varga Imre alkotása. Hanem a közelben álló épületre. Amiről mondhatjuk ugyan, hogy ízlés kérdése: ki látja szépnek, ki rondának. Abban biztos vagyok, hogy ásatag ízlésvilágra vall.
Masszív létezése elfeledteti, hogy mi helyett épült meg, mit állított le egyik első gesztusával az akkori Orbán-kormány. Egy nagyvonalú, a XXI. századba illő színházépület terve ment füstbe akkor. A most álló, Schwajda által összehozott, csipkés-cirádás palota ennek a pusztításnak is az emlékműve. És az most már vele együtt a tegnap avatott szobor is. Aki emlékezni tud és akar, azt arra a megtorpanásra, hanyatlásra is emlékeztetheti az épület és vele megalkotójának szobra, amelyet a magyar színházi kultúra szenved el lassan egy évtizede, amióta a jobboldal (akkor még csak önkormányzati szinten) előbb vidéken, majd az egész országban átvette a hatalmat. Amióta többnyire pártállás dönt stallumok és dotációk kérdésében.
