Fájó

Kovács Lászlónak sincs valószínűleg igaza abban, hogy 2018-ban az MSZP akár ki is eshet a parlamentből, de a párt perifériára szorulása valóban a szemünk előtt zajlik. Az viszont igaz, hogy őt és társait nem hátrébb léptették, hanem kiiktatták, ami az új elit felkészültségét figyelembe véve luxus. Mégis szomorú látni, ahogy a veterán politikusok hiúsága két vállra fekteti a mértéktartást, különösen akkor, amikor a politikai alakulatból hiányzik az erő, a kohézió, a tekintély és a közösen kiizzadt gondolat. Úgy tűnik, hogy ők már nem is figyelmeztetni – fájni akarnak.

Hiller István nem tartozik a veteránok közé, motivációi is mások, bejelentkezésére választmányi elnöknek mégis hasonló módszert választott. Miért gondolják, érzik azt közéletben harcedzett figurák, hogy közösségükön belül poshadt csend veszi őket körül? Hogy a vereséget konzerválják, ha nem robbantanak? Biztos, hogy pusztán valamiféle személyiségtorzulás, szereplési, netán betagozódási vágy mozgatja őket?

Lehetséges, hogy a feltételezésekben van igazság, de a szocialista párt állapota rendre előhívja, már-már kierőszakolja e megszólalásokat azzal, hogy belül képtelen velük mit kezdeni. Erőlködik, miközben nyugalmat akar árasztani. Meg akar felelni, úgy általában. Megint csak az ígéretek srófjai körül babrál. Egyedüli érvényesnek tekinthető mondan­dója a jogos kormánykritika, holott tapasztalhatja: abból nem áll össze választható alternatíva. Régóta szól a vészcsengő, de mintha nem hallanák.

Csakhogy így a kibeszélők riadója sem hiteles, akár az igazságérzet, akár nemes ambíció vagy bármi más hajtja őket. Gyengeségről árulkodnak, és ártanak. Maguknak is.