Minden menetrend szerint történt. Mari letelepedett egy „festői” holland faluban, közel egy üvegüzemhez, ahol kivitelezte a szobrait. Megalapozta az egzisztenciáját, járt haza, amikor csak akart. 1982 februárjában megszületett a lányunk, Flóra. Magyarországon jött világra, de a születése pillanatában holland állampolgár is lett. Eredetileg a Mari-Flóra névre szerettük volna keresztelni, az „érett kádárizmus kori” hatóságok nem engedélyezték. Minthogy az anya a fogamzás idején férjezett volt, a férjnek „vélelmezték” az újszülöttet, bírósági úton érvényesítettem az apaságomat. Mindent lerendeztünk, az anya és a lánya ugyanezen év októberében visszament Hollandiába. Flóra épp az utazás napján mondta ki először azt a szót, hogy „papa”.
Fölmondtam az irodalmi rovatvezető-helyettesi állásomat az Új Tükörnél, és elkezdtem intézni a Hollandiába való kiutazásomat. Magyarország aláírt egy családegyesítésről szóló nemzetközi egyezményt, ennek értelmében jogosult voltam a szokásos egy hónapnál hosszabb nyugati tartózkodásra. De hogy mennyivel lehetett ez hosszabb, arra nem kaptam határozott választ senkitől. Három hónappal próbálkoztam. Berendeltek egy Népköztársaság (ma Andrássy) úti BM-irodába, ahol a tisztviselő kérdésére, hogy miért akarok olyan sokáig kinn maradni, azt válaszoltam, hogy ott él a kiskorú gyerekem. Mindenkinek van külföldön gyereke, jelentette ki flegmán, és elbocsátott, bizonytalanságban hagyva.
Megérkezett az okmány, bár nem hamarkodták el. A holland konzulátus ehhez képest villámgyorsan kiadta a három hónapra szóló vízumot. Végre repülőre ülhettem.
Hétköznap délutánonként háromig írtam az Egy látkép története című regényemet, aztán én vettem át a gyerek felügyeletét, gondozását. A környék egyik fele a turizmust szolgálta, kempingtáborokkal, erdőkkel, a másik felén fapapucsos lakók parasztgazdaságokat működtettek. Játszóterekre jártunk, farmokat látogattunk állatnézegetés céljából. Vasárnap, akárcsak a többi helybeli, nem dolgoztunk, nagy kerékpárutakat tettünk meg, Flóra gyerekülésből nézegette leendő országát. Szeretett cumizni. Magyarországon lépten-nyomon rászóltak még ismeretlenek is, hogy „mi van a szádban”! Hollandiában ilyen nem fordult elő. Magyarországon a gyerekeket idomítják, magyaráztam Marinak. Figyeld meg, itt kíváncsian néznek rájuk, hogy mi újat hoztak a világba onnan, ahonnan jöttek. Annyira tetszett az ottani élet, hogy a második hónap vége felé elhatároztam, maradok még három hónapot. Először a magyaroktól kellett engedélyt kérnem. Fölutaztunk Hágába, a magyar konzulátusra.
Belépéskor megcsapott az otthoni élet hangulata. Például már hozzászoktam, hogy az emberek mosolyognak. Hát itt ezt nem tapasztaltam. Az erősen festett hajú hölgy, akivel tárgyalnom kellett, közölte, hogy az ügyben nem ők döntenek, hanem a budapesti hatóságok. A határidő hosszú lesz, és ne nagyon reménykedjek, féléves kinntartózkodást csak nyugdíjasoknak szoktak engedélyezni. Azért nyújtsam be a kérelmet, ha akarom, huszonöt guldenbe fog kerülni. Huszonötös címletű papírpénz létezett, ez nem volt gond, de kiderült, hogy erre rájön hatvan cent iktatási költség. A barázdált arcú, karikás szemű férfi munkatárs, akinél fizetni kellett, közölte, hogy nem tud visszaadni negyven centet, menjek ki az utcára, váltsam föl az egyguldenesemet. A követség villanegyedben állt, idejövet sehol a közelben nem láttunk boltot, éttermet. Ahogy a férfi a pult mögött mozgott, tekintélyes súlyú aprópénz húzta a kidudorodó nadrágzsebeit, nehéz volt elképzelni, hogy nem jönne össze negyven cent, de nem szóltam semmit, legyintettem a maradékra. Kérdeztem, nem kapok-e valamilyen elismervényt a kifizetett összegről. Biztosítottak róla, hogy az útlevelem átvétele az elismervény.
Teltek a hetek. Egy délelőtt csak én tartózkodtam otthon, megkocogtatták a ház hátsó nyúlványát képező, földszinti munkaszobám ablakát. Egy nálam fiatalabb férfi szeretett volna bejönni, föltűnt, hogy nem mosolyog. A közeli városból jött, a területi idegenrendészet munkatársa volt. Fölvilágosított arról, hogy lejárt a vízumom. Tudom, feleltem. Miért nem ment haza, kérdezte. Szeretnék még maradni, közöltem. Akkor miért nem hosszabbította meg a vízumát, érdeklődött őszinte kíváncsisággal. Várom az engedélyt Magyarországról, válaszoltam. De hát itt akar maradni, itt kell engedélyt kérnie! Tájékozott volt az eset részleteit illetően. Csak kérje, és megadjuk! Ha végleg maradni akar, akkor azt kérelmezze. Itt él a holland állampolgárságú, kiskorú gyermeke, engedélyezni fogjuk. Belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy ha én előbb kérek holland vízumot, mint ahogy Magyarországról megjön a tartózkodásom meghosszabbításáról szóló válasz, lehet, hogy hazatérésem után nem engednek újra vissza, hiába van itt gyerekem. Akkor ne menjen sehová, mondta. Író vagyok, jelentettem ki, otthon kell élnem. Angol nyelven társalogtunk, már nem emlékszem, milyen nyelvtani formát használtam. Értetlenül bámult rám, bár lehet, hogy nem nyelvi okokból. Adott még egy hét haladékot. Utána vagy hagyjam el az országot, vagy intézkedjem a maradásomat illetően.
Naponta lestük a postást. Szerencsére a hét második felében hozta az útlevelemet. És kérte a huszonöt guldent. Mondtuk neki, hogy már fizettünk. Hol van az igazolás, kérdezte. Miután kiderült, hogy nincs sehol, ingatta a fejét, vonogatta a vállát.
Nem volt mit tenni, elővettünk egy újabb huszonöt guldenest.
Izgatottan lapoztam a megfelelő helyre. Kiderült, hogy bár kétszer fizettem érte, valaki, golyóstollal ezt írta be: „meghosszabítva”. Egy b-vel. Na, mondtam Marinak, ha ezt valahol megírom majd, azt hiszik, kitaláltam.
Így éltünk, azzal a különbséggel, hogy a következő évtől eleve hat hónapra kértem az engedélyt. A hollandok a vízumot többszöri belépésre-kilépésre adták, mégse szakíthattam meg a kinntartózkodásomat. Magyar fölfogás szerint, aki hazajött, abban az évben nem térhetett vissza.
Mari egyre elismertebb művész lett, Nyugat-Európa számos üveggalériájában állították ki és adták el a munkáit. A romantikus terv megvalósult. Részben. Öt év múlva megállapítottuk, hogy Mari még most se tudná otthonról ugyanazt lebonyolítani, mint Hollandiából. (Műterem, kemence, kapcsolattartás, szállítás, biztosítás stb.) A lányunk már iskolába járt, hallani sem akart arról, hogy hazaköltözzön.
Többször fölmerült, hogy mégis „disszidálok”, de közeledett 1989, egyre inkább itt akartam lenni. Tenni valamit a változásokért.
Végül eltértünk a tervtől, elváltunk.
