Először is, hogy az európai szociáldemokráciának most, mint annyiszor a legfrissebb válságok idején, semmi eredeti nem jutott eszébe. A radikális baloldal nem egy szélsőséges szárny más irányok kiegészítőjeként, hanem az egyetlen, e pillanatban járni és lélegezni képes európai baloldal. Ezért kénytelen volt átvenni a balközép funkcióit is, még ha e pályán egyelőre ügyetlenkedik, csetlik-botlik is. A szocdemek most is elszántan hallgattak, vagy a hitelező pénzügyminisztériumok, esetleg nagybankok érdekeit jelenítették meg példás eredetiséggel.
Másodszor, a közös európai identitások címkéi mögött az eltérő kulturális minták (helyiek, nemzetiek vagy kultúrköriek), ha nem is érintetlenül, de megmaradtak. Ha fontos dolgokban ezekre nem figyelnek, a nemzetek fölötti döntéshozók önmagukat tévesztik meg.
Harmadszor. A megegyezéskeresésnek gyorsan kialakultak a rítusai: éjjeli ülések, nagy, még nagyobb és legnagyobb elszántságok felmutatása a kompromisszumra, nem átléphető s később mégiscsak átlépett legutolsó határok vagy vörös vonalak. Egyébként önmagában ebben semmi fenyegető vagy elkeserítő nem lenne. Végül is így szokás tárgyalni. Legfeljebb az egész előadást kísérő furcsa fél- vagy majdnem nyilvánosság teszi ezt rítussá, de a brüsszeli–berlini–frankfurti oldal bizonyára úgy hiszi: választóik – vagy inkább újságíróik – előtt mindez elengedhetetlen a legitimitásukhoz. Az európai bürokráciáknak végül is bizonyítaniuk kellene, hogy kompromisszumképesek, míg a másik oldal nem az. (Vagyis „azok beleragadtak saját nemzeti populizmusukba”.) De hát a másik oldal címkézése része a tárgyalási stratégiának. Ez a politikai stílus bizonyára visszacsorog majd a nemzetállami szintekre is.
Negyedszer. Ebben az alapvetően politikai s nem banktechnikai vitában az erősebb brüsszeli–berlini oldal nyilvánvalóan élt az információ-visszatartás és a manipuláció eszközeivel. Így például a népszavazás előtt talán két nappal derült csak ki, hogy a valutaalap már egy április végi vagy májusi elemzésében lehetségesnek, sőt talán elkerülhetetlennek tartotta a görög adósságok egy részének elengedését. Az európaiak – érdekes lenne utánajárni, hogyan – hónapokig visszafogatták ezt az ötletet, és amikor az mégis megjelent a görög oldalon, balpopulista amatörizmusként bélyegezték meg.
Egyébként a francia Thomas Piketty, ama talán legdivatosabb elméleti közgazdász még június végén, tehát a referendum előtt, a hamburgi Zeitben nyilvánosan Merkel tanácsadóihoz fordult. Lyukas memóriájúaknak nevezte őket, mert elfelejtik, hogy az ötvenes években a német talpra állást óriási kölcsönök elengedésével támogatták az amerikaiak. Elszántságuk nélkül nem lett volna német gazdasági csoda. Akadtak rögtön, akik pedig elmagyarázták, hogy a szorgos németek ezt akkor megérdemelték, a léha görögök azonban most aligha.
Mint minden ötletet, Pikettyét is lehet vitatni, de nem ártana áttekinteni, hogy kinek mikor hogyan engedtek a visszafizetéseknél. A 90-es években a korábbi lengyel adósságok egy részét a nyugati hitelezők azzal engedték el, hogy a Szolidaritás sok millió tagja hősiesen küzdött a rendszerrel (ami persze így, egyetlen mondattal nem is volt igaz), hát akkor most hálából engedjünk egy kicsit, ne zúzzuk szét azt a kis fogyasztásukat. S még jól emlékszünk a magyar álmokra, amikor az NDK-sok kiengedéséért utólag mi is szerettünk volna visszafizetési könnyítéseket kapni. Sajnáltuk, hogy Antall ezt nem kérte legalább.
Ötödször. Végül ebben a vitában változni kezdett a valamikor kikezdhetetlennek tűnő szövetség az európai progresszív elit és az európai hivatalnokok között. A nemzeti konzervatívok nem szerették Brüsszelt, a ballib középosztály azonban sokszor kifejezetten rajongott érte. Az eurobürokratákat szidni stílustalanságnak számított. A görög történet ezt a kapcsolatot megbontotta. Alig akadt a divatos szellemi baloldalnak kultikus alakja, aki ne határolódott volna most el az „európai oldaltól” (Zizek, Galbraith, Joseph Stiglitz, Krugman, Judith Butler, Wallerstein, Badiou, Balibar, Chantal Mouffe, Saskia Sassen, Tariq Ali, hogy csak néhányat említsünk). Nagyon sokan, nagyon mérvadó emberek (hirtelen?) érezni kezdtek valamilyen árkot maguk és a mostani európai projekt között. Nem állítanánk, hogy végérvényesen megfordult a szél, de a vitorla most átcsapott.
Valószínűleg a jelenlegi Európa projekt szükségszerűen válságról válságra bukdácsol: minőség csak konfliktusokból születik. De a görög történet valószínűleg sok szempontból egyidejű, párhuzamos fordulópont. Biztos, hogy az a nemzetállamok újraszerveződései vagy az európai (német) hegemónia kialakulása szempontjából. A szolidaritás külső és belső köreinek átrendeződése és a frissebb történelmi emlékezet működése szempontjából feltétlenül.
A görögök jó kétszáz éve felkeltek a Porta ellen, és a törökökkel szemben az akkori európai értelmiség jó része melléjük állt. E mozgalom szellemi hátterét akkor filhellenizmusnak nevezték, s valamilyen összeurópai nyilvánosság egyik első megjelenésének számított. Mulatságos lenne, ha az eurobürokratákkal szembeni szolidaritás valamilyen filhellenizmus alakjában válna most ismét európai identitások alapjává.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
