Az íróknak igazuk van, a köztéri szobor műfaja esztétikailag kockázatos, és ha mégis muszáj, jobb lenne embermentőt, művészt, tudóst, vállalkozót látni a talapzatokon, mint államférfiút. Jó lenne, ha pénzeinken sem csak politikusok portréi marconáskodnának, ha a Kossuth téren is maradt volna mutatóba egy üldögélő költő, ha lenne legalább viccből egy aprócska tudósszobor (ne adj’ isten, egy nő!) a Hősök tere gigászi bronzpanoptikumában.
De ha már adottság, hogy egy olyan országban élünk, ahol ennyire túltengenek a régi politikusok az emlékeztetés színhelyein, akkor hogy hiányozhatnak ennyire a XX. századi demokrata politikusok „emlékművei”? Nemcsak a közterekről, de a tankönyvekből, a pénzekről, a bélyegekről, a közbeszédből, a sajtóból, a fejekből és a szívekből is – úgy körülbelül mindenhonnan.
A villanásnyi szerepet játszó polgári radikálisokról vagy a Márciusi Frontról még csak-csak említést tesznek a tankönyvek. De épp azokról nem, akik évtizedeken és rendszereken át kitartóan szembeszálltak a diktatórikus törekvésekkel, a demokrácia mellett. Azokról, akiknek alkotmányos alapelvei liberálisok voltak, jóllehet gazdasági és szociálpolitikai elképzeléseik nem okvetlenül. Közéjük tartozott például a Krúdy-kedvenc Vázsonyi Vilmos, majd fia, János Demokrata Pártja (már 1894-től), Rassay Károlyé (1921-től, különböző neveken, pl. Nemzeti Szabadelvű Párt, Polgári Szabadságpárt), a legitimisták csoportja, soraiban Apponyi Györggyel, vagy Nagy Vince Kossuth-pártja a két háború között. Ezek részben a törvényhozási munkában, részben kiterjedt és nívós sajtójukban, illetve a hozzájuk kapcsolódó egyesületek, klubok széles országos hálózatán keresztül szerteágazó tevékenységet folytattak. Képviselőik közé tartozott például Fenyő Miksa is, a Nyugat alapító főszerkesztője, kiadótulajdonosa, egyben a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója. Ők mindvégig jelentős kapcsolatokat tartottak fent a hazai nyugatos orientációjú, modern szemléletű értelmiséggel, másfelől a vállalkozókkal, így hatásuk meglehetősen kiterjedt volt.
A fentiek szorosan együttműködtek azzal a szociáldemokrata párttal, mely elfogadta a demokrácia alapelveit, így az úri világ és a kommunisták ellen egyaránt felvette a harcot, soraiban Garami Ernővel, Mónus Illéssel és Peyer Károllyal, aki minden ellenkező propaganda ellenére bátor, elvszerű és kemény szocialista politikus volt. Mögöttük sorakoztak a szakszervezetek, sok civil szerveződés, saját sajtó. A demokraták táborába tartoztak még a Bethlennel meg nem alkuvó kisgazdák is, például Drozdy Győző.
E csoportosulások minden fórumon küzdöttek az egyéni szabadságjogokért, a titkos és egyenlő választójogért, a sajtószabadságért, a tényleges kormányzati felelősségért, a kormánytól teljesen független bíráskodásért, vagyis mindazért, ami az alkotmányosságba abban az időben is beleértendő lett volna. Felléptek a fehérterror, a frankhamisítás állami eltussolása, a titkos szélsőjobboldali szervezetek ténykedése, a numerus clausus, a zsidótörvények, a sajtókorlátozások, a virilizmus, a cselédek és más kiszolgáltatottak megalázása, a felelősség nélküli kormányzói hatalom, az igazságszolgáltatás politikai befolyásolása ellen, de még a nők jogaiért is.
Minden fenyegetés, lekenyerezési próbálkozás és választási visszaélés ellenére a két háború között végig jelen voltak a törvényhozásban, és jelentőségük túlnőtt képviselőik számán. 1925-ben a liberálisok és a szociáldemokraták szövetsége megnyerte a budapesti helyhatósági választást – neves jelöltjüket, Bárczy Istvánt csak azért nem tudták visszajuttatni a polgármesteri székbe, mert a bethleni törvények értelmében a képviselő-testületbe a kormány is kinevezhetett embereket. A harmincas években egyre fontosabb szerepük volt a kormánypárt németellenes, konzervatív-liberális csoportjának külső támogatásában. Az 1944 márciusában érkező náci megszállók persze sorra letartóztatták vezetőiket, a szabadlábon maradtak egy része pedig bekapcsolódott az ellenállásba.
1945-ben azután e csoportok maradványai és utódai a kommunista nyomulást próbálták feltartóztatni, köztük a korábban ellenálló Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, a szociáldemokrata Kéthly Anna és mások. (A NER által nemrég felállított Kéthly-szobor külön cikket igényelne.)
E demokraták többnyire elszánt emberek voltak, akik elveikért gyakran megszenvedtek, Mónus Illést kivégezték, Vázsonyi halálához hozzájárultak a vasbotokkal rátámadó szélsőjobbos fiatalok, Rassay folyamatosan halálos fenyegetések között élt, hogy végül Mauthausenben kössön ki, akárcsak Apponyi vagy Peyer, akit meg később, miként Pfeiffert is, az amerikaiak menekítettek ki kalandosan az ÁVO karmai közül. Folytathatnánk.
Miért nem rájuk emlékeztető opusokat javasolnak az értelmiségiek az idegenrendészet lovagjaival szemben? Politikusokat a politikusok ellenében?
A válasz egyszerű: az emlékeztetők sem emlékeznek rájuk. Nincs, aki emlékeztessen. A tanárok, a tankönyv- és tantervírók, a tanárokat tanító és a kézikönyveket író történészek, az újságírók, vagyis a mai Tinódi Lantosok sem nagyon emlékeznek rájuk. Fényképeket is alig lehet találni róluk az archívumokban, írásaik pedig kiadatlanok. Igaz is, minek összegyűjteni képeiket, kiadni műveiket, ha senki nem ismeri őket? Marad hát tisztelni Bethlen és Ságvári, róluk legalább lehet tudni, hogy kik voltak…
Talán mégsem reménytelen. A liberálisok-demokraták emlékműveit először is az oktatásban kéne felépíteni, beemelni az egyetemi és iskolai tananyagba. Érthető, hogy a kommunista korszak történelemtanítása rájuk ügyet sem vetett, mert a téma épp a szocializmus jogállamdeficitjével szembesítette volna a diákokat. De az oktatási gyakorlat a rendszerváltás után is „úgy maradt”.
Az emlékműállítás fontos terepe lehetne a net: elképzelhető lenne egy látványos-érdekes virtuális panteon „felépítése” történészek, írók, művészek és akár diákok közreműködésével. Hasznos terep lehetne a televízió is; az egyes csatornák ma vagy nem foglalkoznak a hagyományokkal, vagy sérelmi búslakodásba temetkeznek, vagy egyenesen háttérhatalom-fixációs háborodottak kezébe adják a témát.
Ha pedig szobrokkal és utcanevekkel kell hadakozni, akkor nem kerülhetők meg a valóságos közterek sem. Tennivaló lenne bőven: Rassayról, Peyerről, Pfeifferről vagy Mónusról nincs köztér elnevezve Budapesten, Vázsonyiról is csak egy ligeti sétány, ahol nem lakik senki. (Vázsonyi emlékének ápolására különben történtek lépések a 90-es években, éppen Kőszegnek köszönhetően, de a folytatás elmaradt.)
Ha pedig a demokraták viszolyognak a rideg bronztól és márványtól, emlékezzenek meg élő fákkal. Ma az illiberalizmus egyik kedvenc passziója a városi fák tömeges pusztítása. Ültessünk hát az ország közterein fákat a magyar il-illiberálisoknak. Ha mind kap egyet, egész liget kerekedik belőle. Csupa olyan embernek, akinek a tevékenységében sem a mérsékelt bal, sem a mérsékelt jobb nem találhat kivetnivalót. Legalábbis nem többet, mint a ma is szoborként pózoló régebbi politikusokéban. Ebben a ligetben természetesen kell legyen fája Jászinak, Pallavicininek és Göncznek is.
Ha nem találunk végre Cavintont a memóriazavarunkra, örök időkre arra leszünk kárhoztatva, hogy hungaristagyanús figurákkal bajlódjunk.
A szerző történelemtanár
