Magyarországon gyermek ma szinte nem éhezhet, mert naponta négyszer kapnak enni az állam pénzén – mondta Orbán Viktor a parlamentben. Ő is tudja, hogy éhezhet gyerek, és éhezik is – de tény az is, hogy 2010-ben 28 milliárd forintot fordítottak gyermekétkeztetésre, 2015-ben pedig 72 milliárdot fognak, szeptember 1-jétől pedig 375 ezer gyermek kap ingyen enni.
A gyermekéhezés olyan ügy, amely mellett egyenesen kötelező lenne „nemzeti minimumot” kialakítani. Úgy persze nem lehet, ha mindkét fél a másik oldal politikai pocskondiázására használja a témát, miközben ők maguk – és a közvélemény is – kevés érdemi ismerettel rendelkeznek a baj tényleges dimenzióiról. Riporterként tudom, hogy ez alig megközelíthető, homályos hátsó fertálya a társadalomnak. Az erről szóló őszinte és nyílt kérdezés mások privát szférájába való kéretlen beavatkozásnak minősül – talán még büntetendő is. Nem illik például megkérdezni, hogy ahol hétvégén, szünetben, hó végén éhezik a gyerek, ott éhezik-e a szülő is? Hogy szokás-e reggelizni a családban, vagy a szülő maga sem eszik korán reggel, éhgyomorral engedi el a gyermekét, azért kell már az első szünetben tízórait adni neki. Hogy mit vásárolnak hónap elején és mit huszadika után? Hogy van-e ott élelmiszer- vagy pénzuzsora, és a fizetés, szociális járandóság mekkora részét fordítják törlesztésre?
A gyermekéhezés szempontjából nagyon lényeges, hogy főznek-e otthon, vagy hétvégén inkább pénzt adnak a nagyobb gyermeknek, hogy vegyen belőle, amit akar. A hétvége és a szünidő hogyan illeszkedik bele a család napirendjébe? Lehet, hogy a gyermek, aki egész héten nincs otthon, hétvégén, amikor szokatlan módon nem megy el, zavarja a szülőket?
