Ezekről a nyilvánvalóságokról még az alaptörvény megszületése előtt magam is szólhattam a Népszabadság hasábjain (Út az alkotmányozó nemzetgyűléshez, 2011. március 31.), s az idő meghozta, hogy míg az országért aggódók már mind így látják ezt, a mai parlamenti székükért szorongók esetleg jövőre sem fogják.
Már évekkel ezelőtt is látszott, hogy ha az ellenzéki pártokat nem államférfiak vezetik, ha képtelenek lesznek a finanszírozási kérdéseiket rendezni, s belső viszonyaikat ténylegesen demokratizálni, akkor az eredményes koalícióra képtelen állapotban maradnak. És maradtak. Ezt látva a szakértelmiség legjobbjai kiszorítva, „lábhoz tett fegyverrel” nézelődnek, gondolataik, javaslataik nem hasznosulhatnak.
A baloldalinak mondott pártok támogatottsága, beágyazottsága, szervezettsége a 2014-es pofon ellenére sem változott. Törpefrakcióikban aktív politikai hullák naponta termelik újra a többpártrendszerű parlamentarizmus illúzióját. Ebből élnek. Az Orbán-rendszer statisztáiként garantálják az európai pénzek beáramlását, miközben ezek felhasználására már semmi befolyásuk sincs. Semmire nincs befolyásuk, ami a társadalom többségének fontos lenne. Talán érdemes volna e pártokat zárójelbe tenni. Mai létükben – társadalmi értelemben – már nincs miről lemondaniuk. Miközben négymillió magyar szegénységben, hatmillió politikai képviselet nélkül él, a néhány kis médiaszigetre, a „Nagykörúton belülre” szorított ellenzéki zárvány léte az ország egészére nézve gyakorlatilag indifferens. A szabad média a lakosság egyhuszadát éri el!
Van, hogy egy javaslat irreálisnak tűnik, de a gondolatkísérlet villanófényében megmutatkozhat a probléma egésze, s felderenghet a siker realitása.
Az MSZP és az LMP nyári tisztújításai után középtávon stabilizálódik az ellenzékinek és demokratikusnak nevezett parlamenti pártok vezetése. Ezután esetleg lehetőség nyílik arra, hogy – a jövőért mégis felelős – első számú vezetők a PM minapi javaslatának fonalát felvéve megrendelői konzorciumot hozzanak létre, és a társadalom által ismert és elismert szakemberekhez forduljanak. Rendelniük kellene egy alapszabályt és egy választási programot a kívánatos sikeres párt számára.
Igen, ez egy közös választási párt lenne. Amikor e két dokumentum tartalmában a felek meg tudnak egyezni, akkor – mondjuk 2017 legelején – ha nem is oszlatják fel, de felfüggesztik pártjaik területi szerveinek, alapszervezeteinek tevékenységét. Egy demokratikus népi, alkotmányozó mozgalom tág politikai és szervezeti kereteit kell megteremteni. (Ne feledjük, ’48 és ’56 minden pontja alkotmányos követelés volt!)
A sikeres párt közös meghirdetését követően az ellenzéki pártok tagjai, vezetői és aktivistái a 106 választási körzetre vethetik magukat, immár valamennyien a sikeres párt színeiben, az önkormányzati képviselői körzetekből indulva, felfelé, szervezetet és jelölteket állítva mindenhol, ahol ma nem övék a mandátum. Mindezt miből? Elsősorban a növekvő állampolgári elégedetlenségből és dühből! És tagdíjból, regisztrációs díjból, áldozatos honfiúi munkából, új generációk bekapcsolásából…
Alkudozás és fantomszavazók teleportálási kísérletei helyett a tényleges politikai cselekvést kellene választani, a lakosság körében, az eredményességben egymással is versengve szervezeti kereteket, helyi politikai programot, alapszervezeteket és árnyék-képviselőtestületeket létrehozni, rendezvényeken, kiadványokon, a nyilvánosság helyi intézményein keresztül valóságos politikai alternatívát teremteni; felmenően, egészen az árnyékparlamentig, az árnyékkormányig, a miniszterelnök-jelöltig – legkésőbb 2017 végére.
Majtényi László lényeglátó intését megismételve: a választást a Fidesz csak akkor veszítheti el, ha előtte megsemmisítő politikai vereséget szenved a hétköznapokban, még az erőforrásai révén általa dominált kampányidőszak előtt! Ehhez el kell érni a politikától megcsömörlött vagy profi médiamanipulációkkal mára közömbösített és távol tartott polgárokat, hogy elhiggyék, ha bemennek a fülkébe, ott reális alternatíva, új alkotmány, kormányzóképesség és jogállami, európai jövő is válaszható.
Ebben a folyamatban a hátuk közepére se kívánt előválasztások helyett a pártok emberei elsősorban a személyes kvalitásaik alapján szerepelhetnének, és valódi választások teljesítményt követelő viszonyai között találnák magukat úgy, hogy szembe kellene nézniük a civil és friss szakmai, bázisdemokrata erők kihívásaival! A lényeg, hogy mindenütt lenne a helyi társadalomban szóba jöhető jelölteket minősítő jelöltállító választás, hogy aztán a leginkább támogatott jelölt mögé odaállhasson mindenki, aki rendszerváltást, új alkotmányt, demokratikus jogállamot, európai Magyar Köztársaságot akar abban a körzetben. A PM javaslatai technikailag erre jó irányt kínálnak.
Ha a szavak még jelentenek valamit, akkor haza és nemzet tartósan valóban nem lehet ellenzékben. Láthatóvá kell tennünk, hogy Orbánéknak egyikhez sincs közük. Ők az államot elorozva éppen meglopják a hazát és a nemzetet, elrabolják és saját földtulajdonná teszik a jövőt.
Aztán majd az alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlása után persze újra indulhatnának a mai pártok – ha marad még belőlük valami.
A szerző közíró
