galéria megtekintése

„Egy batyuval is menjenek”

4 komment

Paár Ádám

Hetven éve történt a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítése. A 12 330/1945. M. E. számú rendelet értelmében mindazok kötelesek voltak áttelepülni Németországba, akik az 1941. évi népszámláláson német nemzetiségűnek vallották magukat. Kötelesek voltak áttelepülni a Volksbund tagjai és mindazok, akik valamely fegyveres alakulatban harcoltak, továbbá azok is, akik a nevüket visszanémetesítették. Összességében 185 600 német nemzetiségű lakost, nagyobbrészt parasztokat telepítettek ki a többségük által soha nem látott „Vaterlandba”, megfosztva őket házuktól, földjüktől, állataiktól.

A magyar sajtót elárasztotta a nemzetiségi türelmetlenség. A hangnem, amelyet a politikusok és újságírók megütöttek, alig különbözött attól, ahogy pár évvel korábban a zsidóságról beszéltek. A kor politikai nyelvezetének riasztó példájaként szokás utalni az egyébként demokrata parasztpárti politikus, Kovács Imre sorai­ra a Szabad Szó 1945. április 10-i számában: „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. A svábok önmaguk szakították ki magukat az ország testéből, minden tettükkel azt bizonyították, hogy együtt éreznek a hitleri Németországgal. Most hát osztozzanak Németország sorsában.” A német nemzetiségű parasztság kimozdítása lakóhelyéről alkalmat adott a szociális problémák kezelésére is. A tőlük elkobzott házakba és földekre szegényparasztokat és menekülteket (csehszlovákiai magyar menekülteket, Jugoszláviá­ból elmenekült bukovinai székelyeket, csángókat) telepítettek. Sokan figyelmeztettek arra is, hogy ha az addig 4-5 holdon gazdálkodó magyar telepeseket munkaeszközök és igásállatok nélkül telepítik be az általában nagyobb német birtokokra, a föld részben parlagon marad.

A szociális szempont hamar alárendelődött a pártpolitikai küzdelmeknek. A kommunista párt például elérte, hogy borsodi bányászokat telepítsenek be egy nyugat-magyarországi faluba. Számos helyen a pártpolitikai zsákmányszerzés motiválta a telepítést: egyes telepeseket a kommunisták, másokat a parasztpártiak,­ néhol a kisgazdapártiak karoltak fel, és ez, valamint a sokféle tájegységről és több időpontban érkezett telepesek kényszerű együttélése megmérgezte a községek életét, állandó konfliktusokat generált.

 

Akkor és azóta is sokan vádolták a magyarországi németség nagyobb részét azzal, hogy a hitleri Németország ötödik hadoszlopát képezték. De vajon a náci szimpátia elégséges magyarázat a Volksbund támogatottságának növekedéséhez?

Marabu rajza

A jelentős német lakossággal rendelkező Északnyugat-Dunántúlon már az 1930-as évek végén megindult egy államilag szervezett telepítés. Ennek nem is titkolt célja az volt, hogy megbontsa a német nemzetiségi tömböt. A német származású Erényi Károly győri őrkanonok, a kormánypárt tagja élesen bírálta a kormánypolitikát, amely a magyar agrárszegényeket a német napszámosok elé helyezi. Erényi nem emelt elvi kifogást a magyarosítási törekvések ellen, annak módjával viszont messzemenően nem értett egyet, és figyelmeztetett a várható politikai következményekre: „Az emberek el vannak keseredve (…) És kezdenek kifelé (ti. a hitleri Németország irányába – P. Á.) kacsintgatni, ahol különösen a napszámos népség egész jó módban él, s majd jön közéjük Basch (ti. Basch Ferenc, a Volksbund vezetője – P. Á.) és társai, s fel fogják forgatni az eddig nyugodt társadalmat”. Erényi érzékelte, hogy a Volksbund nem csupán a disszimilációra való törekvésből, hanem a Horthy-korszakot jellemző szociális feszültségekből, a falusi lakosság magára hagyottságából és a szociális radikalizmus erősödéséből is meríti erejét. Azok, akik a német parasztok közül megjárták vendégmunkásként Németországot, azzal a tapasztalattal jöttek haza, hogy ott a munkás és a paraszt jólétben él, nincs csendőruralom a falvakban, ellentétben a „kegyelmes urak” Magyarországával (hogy mi volt ennek az ára, azt persze a politikailag iskolázatlan emberek nem értették meg). Csoda-e, hogy a német földművesek egy része elkábult, ahogyan az a magyar földművesekkel is megtörtént?

Sok német nemzetiségű lakos ellenszenvvel figyelte a Volksbund tevékenységét, még a parasztság köré­ben is. A Mosonvármegye című lap 1939. augusztus ­21-i számában szó szerint közölt egy levelet, amelynek szerzője egy meg nem nevezett német ajkú községből intézett segélykiáltást a nyilvánossághoz a Volksbund propagandája miatt, mert mint írta, a volksbundisták szervezkedése óta „döbbenetesen terjed a magyargyűlölet, s nem bűn többé a nemzetgyalázás, a fölségsértés.” A levélíró szerint a helyi németek nem kérnek az izgató szavakból, előttük „még szent a haza, sérthetetlen az ősi határ.”

A német elit tagjai érzelmileg és érdekeik alapján is a magyar állameszméhez, a „Szent István-i Magyarország” víziójához kötődtek, magyar hazafiaknak tekintették magukat, és szemben álltak a völkisch németségfelfogással. Voltak közöttük tisztviselők, papok és értelmiségiek szép számmal.

A háború után azok tudták megmenteni magukat, akik 1941-ben német ajkúnak bár, de magyar nemzetiségűnek vallották magukat, illetve akiknek a szaktudására és munkaerejére szükség volt a háború utáni újjáépítésben. Még a Volksbund-ellenesség sem számított, hiszen a Hűséggel a hazáért mozgalom tagjait sem mindig mentette meg, hogy 1944 előtt szemben álltak a Volksbunddal. Külön említést érdemel egy Könyves Ferenc nevű hegyeshalmi lakos, aki 1945 után a Nemzeti Parasztpárt helyi pártszervezetét vezette. Tudomásom szerint ő volt az egyetlen német származású tisztviselője a Parasztpártnak, amely az összes párt közül a leginkább németellenes volt. Könyves, aki egyébként törve beszélte a magyart, minden tekintetben megfelelt a kitelepítés alól mentesítettek kritériumainak: magát 1941-ben magyar nemzetiségűnek vallotta a népszámláláson és elutasította a Volksbundot. A kommunista pártnak persze nem tetszett az agilis parasztpárti titkár, és megpróbálták rátenni őt a kitelepítendők listájára, de a parasztpárt megvédte hűséges funkcionáriusát.

Volt példa mindenre. Volt olyan német nemzetiségű, aki magát magyar nemzetiségűnek vallotta, és azonosult a Horthy-korszak politikájával. Olyan is volt, aki szintén magyar nemzetiségűnek vallotta magát, de szemben állt a Horthy-rezsimmel. Innen is, onnan is el lehetett jutni a Volksbund-ellenességhez. És persze a Volksbundhoz való csatlakozás sem ítélhető meg egyformán. Kit a disszimiláció, azaz a német népközösségbe való betagolódás vágya vezérelt, kit a német kulturális jogok védelme, kit a szervezet által nyújtott szociális kedvezmények, kit a hitleri Németország ereje iránti csodálat.

A német kitelepítéssel, majd a szlovák–magyar lakosságcserével bevégződött a trianoni békeszerződéssel elkezdődött folyamat: Magyarország visszavonhatatlanul (majdnem) egynyelvű és egyszokású országgá vált.

A szerző politológus, történész

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.