Dávid Ibolya és Herényi Károly ügyében a bíróság ítélete leginkább a bírói függetlenség hiányának látlelete. Révész Sándornak igaza van: „semmiért büntették semmivel a vádlottakat, hogy megfeleljenek az elmarasztaló ítéletre vonatkozó elvárásoknak”. (Az áldozat, 2016. március 23.)
Dávid Ibolya vétkeinek katalógusában van azonban két vagy két és fél tétel, amelyekben a volt igazságügyi miniszter nem vétkes. Dávid Ibolya – írja Révész – „eltaposta az államfő kegyelmi jogkörét, amikor példátlan módon nem ellenjegyezte a Kunos Péternek adott kegyelmet”. Az államfő kegyelmi jogköre a miniszteri ellenjegyzéssel együtt érvényes. A kegyelmezés politikai döntés, az államfő a döntéseiért nem felelős a parlamentnek, a miniszter ellenben igen. Az ellenjegyzéssel a miniszter átvállalja a döntés felelősségét; akkor járna el alkotmányellenesen, ha automatikussá tenné, formálissá degradálná a miniszteri ellenjegyzést. A kegyelmi jogkör arra való, hogy az államfő emberiességi, méltányossági szempontokat érvényesítsen, nem arra, hogy tartalmi megfontolások alapján felülírja a bíróság döntését. Ha ezt teszi, éppen olyan helytelenül jár el, mint a kormánytag, aki véleményt nyilvánít folyamatban lévő bírósági ügyekről. Vastagh Pál nem taposta el a köztársasági elnök kegyelmi jogkörét: 1998. február 26-án ellenjegyezte az eljárási kegyelmet Farkas Flórián hűtlen kezelési ügyében. Az eljárási kegyelem azt jelenti, nem vagyunk rá kíváncsiak, hogy a terhelt elkövette-e a bűncselekményt, amivel gyanúsítják. Eljárási kegyelmet a súlyos beteg kaphat, akinek megalapozott orvosi vélemény szerint legfeljebb egy-két hónapja van hátra. Farkas Flórián esetében erről szó sem volt. Azért mentesült a büntetőeljárás alól, mert Horn Gyula elhitte, hogy Farkas vezetésével a legnagyobb cigány szervezet az MSZP-t fogja támogatni. Így is lett volna, ha az MSZP megnyeri a választást. De nem nyerte meg, Farkas pedig nemzeti konzervatív lett. (Minderről lásd a Magyar Narancs cikkét, 1998. március 19.) Én odaadó híve voltam Göncz Árpádnak, és odaadó tisztelettel őrzöm az emlékét. De Farkas Flórián ügyében, úgy vélem, Göncz Árpád elnöki éveinek legsúlyosabb hibáját követte el.
Révész Sándor Dávid Ibolya vétkei közé sorolja, hogy „támadta a bírói függetlenség garanciájaként létrehozott Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot” (OIT). Csakhogy az OIT rég nem volt az, amire létrehozták. A legbefolyásosabb megyei bírósági elnökök lobbiszervezete volt, amely úgy működött, mint az orvosi kamara. Féltve őrizte a bírósági szervezetben kialakult hatalmi hierarchiát. Lukács Zsuzsanna, a Borsod megyei bíróság elnöke, az OIT tagja volt az, aki 2001-ben megakadályozta, hogy a Magyar Helsinki Bizottság végigvigye a vizsgálatát, hogy van-e, illetve mennyiben van etnikai diszkrimináció a büntetőeljárásban. A bizottság Solt Pál óvatosan megfogalmazott engedélye alapján megkezdte ezer lopás, illetve rablás miatt jogerősen elítélt személy bírósági anyagának elemzését. Ekkor lépett közbe az OIT tekintélyes tagja. Kijelentette: ennek a vizsgálatnak semmi értelme, hiszen Magyarországon senki sem tudhatja, hogy a vádlott cigány-e, vagy nem az. Holott a roma terheltek anyagának nyolcvan százalékában egyértelmű utalások voltak a gyanúsított származására. Lukács elnök asszony állásfoglalása nyomán a megkeresett bíróságok fele megtagadta az együttműködést a Helsinkivel, éppen azokban a megyékben, ahol a legmagasabb a cigány lakosság számaránya.
