A liberális jogállam illiberalizálását, a bírói függetlenség elleni ostromot az első Orbán-kormány kezdte, és ebben Dávid Ibolyának igazságügy-miniszterként kulcsszerepe volt. Ezt annál kevésbé felejthetjük el, minél kevésbé tetszik nekünk, amit vele műveltek.
Dávid Ibolyának sikerült a legfőbb bíróság akkori elnökét, Solt Pált – és minden demokratát – elképesztenie, amikor egy néki nem tetsző döntést hozó bíró korábbi ítéleteinek felülvizsgálatát követelte. Egy igazságügy-miniszter! Aki jogállamban még beszámolót sem kérhet konkrét ügyekről! Dávidnak nem voltak ilyen gátlásai. Kovács Mihály bankár ügyében is megrágalmazta a bíróságot, hogy „nem véletlenül" késlekednek az ítéletettel. Ő volt az, aki eltaposta az államfő kegyelmi jogkörét, amikor példátlan módon nem ellenjegyezte a Kunos Péternek adott kegyelmet. Ő toporzékolt, hogy miért tartják kórházban X. és Y. prominens elítéltet, amikor börtönben is gyógyulhatnának.
Ő harcolta ki a bírák mérlegelési jogát durván sértő törvénymódosítást, miszerint a bírónak kötelező a büntetési tétel középértékéhez igazodni. Rendszeresen kommentált és bírált bírósági ítéleteket, támadta a bírói függetlenség garanciájaként létrehozott Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot. Ha rajta múlik, és annak az Orbán-kormánynak is lett volna kétharmada, éppen olyan szellemben alakították volna át a bírósági rendszert, mint 2010 után.
Dávid azon volt, hogy Orbánnak kétharmad nélkül is akkora hatalma legyen, mint azzal együtt lett. Törvénytervezete a kétharmados törvények kétharmadából felest csinált volna, hogy Orbánékkal kedvük szerint alakítsák a sajtószabadságról, a gyülekezési jogról, a vallásszabadságról – elemi jogainkról – szóló törvényeket. Ő szorgalmazta, hogy az alkotmány rögzítse „a Szent Korona jogi helyzetét".
Amennyiben Dávid Ibolya el akar szakadni attól a „szellemiségtől", melynek áldozatává vált, nyílt és alapos önkritikával kell viszonyulnia a múltjához. Ha nem akar, akkor nem kell, csak a feledékenységünkben ne bízzon. Van archívumunk.
