Ég a Lubljanka

A mester Pavlenszkij a legutolsó időkig testszobrásznak vagy inkább testakcionistának számított. Nagy öltésekkel bevarrta a száját, hogy a szólásszabadság hiányáról szólhasson. Nyilvánosan levágott egy darabot a füléből, hogy emlékeztessen a valamikori besúgóvilágra. Utolsó, minden világlapban megjelent fotóján össztiltakozásként (?) a Vörös tér köveihez szögezte nyilvánosan lemeztelenített herezacskóját. A tér tele volt biztonságiakkal és fényképez(ked)ő turistákkal. Elvezették, de különösebb baja nem esett. Akkor is vizsgálták pszichiáterek, de mint mindig, normálisnak találták.

Közben változik a metaforaépítészet formája. A szájbevarrástól a herezacskóig a 2000-es évek individualizmusáról volt szó, valami teljesen modern dologról. A szimbólumokat ő ott, a helyszínen hozta létre. A támadás a Lubljanka ellen a 60-as évek disszidenseire hivatkozik. Ők, bár ilyet soha sem mertek volna megtenni, éppen ilyesmiről álmodoztak. Retroellenállásról van itt szó.

Marabu rajza

Más posztkommunista akcionisták mindig meg akarnak valamit vagy valakit sérteni. A nemzetet istenítőket, a tekintélyuralom-emléket, esetleg az egyházak fundamentalistáit. Megpróbálnak célra irányítottan bántani. Pavlenszkij általában a saját testét sanyargatta, s tette ezt nyilvánosan. Nem vett senkit sem célba. Ezért tulajdonképpen nem is tudták vagy akarták mind ez idáig igazán elítélni. A rend hívei lelkük mélyén, azt hiszem, inkább bolondnak tartották, de hát másokat nem veszélyeztetett, inkább békén hagyták. Most lefogták, de egyelőre nem világos, miért lehetne elítélni. „Középület megrongálása?” „Állami tulajdon más célú hasznosítása?” Az állam láthatóan nem akarja nagyon komolyan venni őt, mert akkor felértékelné. Talán mindenkinek jobb így. Hiszen a hatóságok beavatkozása is a performansz része. Az akkor fejeződik be, amikor elvezetik, kihallgatják az artprovokátort.

De a tanulságok többfélék és nem igazán művészetelméletiek. Mindenekelőtt a művészeti vagy szimbolikus radikalizmus sokak valódi politikai radikalizmusát szívja fel, s ily módon valahol mégiscsak lenyugtat. Így, először is, bármennyire hasznosak a civil társadalminak hitt mozgások, a mozgósításnál önmagukban nem sokat érnek, ha nem tudják az elégedetlenség szimbolikus kikristályosodási pontjait megfogalmazni, felmutatni. S ha ezentúl azok nem esnek valahogyan archetípusok, hitbeli ősminták, lehetséges mítoszmagok környékére. Azonban az ilyesmihez érzékenység és kreativitás valamilyen elegye kell. Nevezzük azt akár művészinek, akár másmilyennek. 

A Pavlenszkij-akcióban használt Tűz és a Kapu persze ősmintaként, szimbólumként tökéletes. Ilyesmire tudatosan, azt hiszem, nem, csak véletlenszerűen lehet rátalálni. Nálunk az állami propagandisták ma nem igazán tehetségesek. Velük szemben középszerű ellenpropagandistáknak is lehet szerencséjük. Persze tudnunk kell, hogy a tekintélyuralmi rendszerek fent is tele vannak ellenség- vagy ellenállás-fantáziákkal. S ilyen akciók, miközben roppant hatékonyan építik a tömegeknek elengedhetetlen szimbólumokat, ugyanilyen sikeresek a belügyi fantáziák mozgósításában is.

Másodszor, mozgósíthatunk úgy, hogy nem keményítjük be közben ellenfeleinket. Attól, hogy sikerül mélyen megsértenünk őket, hogy ki tudjuk hiteiket nevettetni, még nem állítottuk őket a magunk oldalára. Ellenkezőleg. A nem végiggondolt szúrások (számtalan példát sorolhatunk közelebbről is) minden összefogást megnehezítenek. A másmilyenség sokkoló megjelenítése nem feltétlenül erősíti az összetartást a saját táborunkon belül sem.

Harmadszor, a hagyományos értelmiségi politikai kritika elsősorban, bár nem ebből a célból rakják össze, nem az ellenfélnél talál célba, hanem az ugyanazon az oldalon még megmaradt lehetséges szövetségeseket sebzi meg. Nem hidakat teremt, hanem hidakat éget. Az ellenállás mint performansz a bemutatott formákban összehoz, egyberánthat. Módot teremt arra, hogy értelmezéseinket tetszőlegesen egymásra vetíthessük.

Gyújtogatásra nem buzdítanék, de akkor keressük legalább a Kapukat együtt. Ez lehetne a mi perfekcionizmusunk.