Mókás helyzet az, amikor egy állítólag felelős politikus nyilvánosan szembesül olyan tényekkel, melyek saját – illetve a kormányzat – korábbi döntését nem támasztják alá. Ott áll például Rogán Antal az újságírók előtt, és azzal indokolja a húspiacon belüli áfaszelektációt (vagyis azt a tényt, hogy a tömegfogyasztásban miért csak a disznóhús forgalmi adója csökken öt százalékra), hogy a keményen dolgozó kisember ebből fogyasztja a legtöbbet. Aztán valaki visszaszól, hogy a hivatalos statisztika szerint ez nem igaz, mert csirkéből és más baromfiból jóval több fogy per fő, per év, per nap, per satöbbi. Ilyenkor következik a meghökkentő hebegés-habogás, az „én más adatokról tudok” és az a fájdalmas tekintet, amelyből süt, hogy ugyan mi a fenének kellett nekem egyáltalán ebben az ügyben kinyitnom a számat.
A kormány döntése alapján 2016. január elsejétől öt százalékra csökken a sertéstőkehús áfája. A lépés önmagában üdvözlendő, hiszen az élelmiszer-gazdaság egyik legkevésbé átlátható szeletét próbálja kifehéríteni. Most persze megy a számháború, hogy ennek tíz-, húsz- vagy akár százmilliárdos költségvetési kihatása lesz-e, de ez majdnem mindegy. A lényeg ugyanis az, hogy az adóteher csökkentésével az állam kicsalogassa az eddig feketében utazókat is a nyilvános forgalomba. Derüljön ki például, hány disznó röfög manapság a hazai ólakban.
Eddig van rendben a dolog. Ám a legálisan dolgozó baromfisok teljes joggal teszik fel a kérdést: az ő ágazatukban vajon miért nem akar hasonlóan rövid úton rendet tenni a kormányzat? Hiszen a megkülönböztetés önmagában is versenyhátránnyal jár, ráadásul a házuk táján ugyanúgy sündörgő feketézők továbbra is a markukba röhögnek.
