Képzeljünk el egy kátyút. Olyasfélét, mint amilyenből tucatnyi található a lakásunkhoz vezető úton, és kismillió szerte az országban. Ezeknek az eltüntetése a közutak kezelőinek a feladata lenne, ám ennek meglehetősen nagy döccenőkkel próbálnak eleget tenni. Időnkét feltűnnek, öt lyukból befoltoznak hármat, a másik kettőt meghagyják, hátha nem tűnik fel. És az a baj, hogy eleinte tényleg nem, csak amikor az autó belenyekken. Hozhatnának viszont egy törvényt, amellyel megváltoztatják a kátyúk definícióját. Onnan kezdve csak a kétméteres széles és minimum egy méter mély szakadékok minősülnek kátyúnak. Hopp, egy mozdulattal eltűnt az összes gödör az ország útjairól, azzal a néhánnyal, amely még az új leírásnak is megfelel, elbánnak már könnyedén.
Gondoljunk a korrupcióra! Még a kátyúknál is gyakoribb. Addig, amíg egy jogszabály nem tisztázza, hogy korrupció alatt egyedül a kétmilliárd forintnál nagyobb összegű kenőpénzt szabad érteni, azt is csak akkor, ha konyakszínű borjúbőr táskában adják át, kizárólag ötezerforintos címletekben. A többi adománynak minősül, családi támogatásnak, jótékonyságnak, kölcsönnek. Annak mintájára, ahogyan a kaszinópiac átjátszása vagy a dohány-nagykereskedelem megszerzése már most sem része a fogalomnak.
Volt ott konyakszínű borjúbőr táska vagy nem? Nesztek skandinávok, ilyen az, amikor egy országban nincs korrupció! Mindez egyáltalán nem számítana abszurdnak egy olyan helyen, ahol pontosan így tüntetik el a szegénységet. Korábban számon tartottak hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket, attól függően, hogy a család rossz anyagi feltételei, illetve a szülők iskolázottságának hiánya milyen mértékű (bizonyított) tanulási nehézségeket okoz. Erre a meghatározásra komplett szociális-oktatási segítő rendszer épült, amely nemcsak arra volt alkalmas, hogy a támogatást a rászorulók helyzetükkel arányosan kapják meg, de ezeknek az egyébként mindenkire érvényes kritériumoknak az alkalmazásával pontosan nyomon lehetett követni a roma gyerekek iskolai szegregációját is.
