Csupasz kézzel

Ha nem viszi olcsóbb helyre a termelést, akkor tönkremegy. Mert mások viszont odamennek. Betanított munkából nem lesz itt egymillió új munkahely. Ha nincs hozzáadott érték, akkor csak a nyers munkaerőár számít, abban pedig nem tudunk versenyezni a még szegényebb országokkal, és nyilván nem is cél, hogy alájuk ígérjünk. A kormány oktatáspolitikája mégis ennek az elég egyszerű tételnek a tagadására épül.

A terveik szerint hazánkban kevesen fognak érettségizni, még kevesebben diplomázni, viszont tömegek tanulnak majd a lerövidített és a közismereti képzéstől szinte megfosztott szakiskolákban. Ott, ahol inasokat képeznek egyszer használatos, eldobható munkaerőnek. Az Orbán–Parragh szellemi műhely a sok kis kesztyűgyártó országát hozza létre, pedig a pécsi történet azt szimbolizálja, hogy erre már ma sincs igény. Ha közben csökkentenék a minimálbért, legalább lenne az őrültségben rendszer, de az ellenkezőjét teszik, folyamatosan növelik a munkáltatók költségeit.

Csökkentett tudás egyre drágábban: ebből az egyenletből nem jön ki más eredmény, mint a munkanélküliség. Közben Navracsics Tibor, az oktatásért felelős európai biztos azt nyilatkozta: „a gimnáziumi férőhelyek növelésével vagy csökkentésével kapcsolatban azt kell megnézni, hogy a középiskolák inkább a foglalkoztathatóság javításához vagy az ifjúsági munkanélküliség súlyosbodásához járultak-e hozzá.”

Mivel eddigi munkásságával elismertségre csak a jogvédelem és a médiaszabályozás területén tett szert, az oktatás kérdéseiben még nem, eláruljuk neki a választ: a gimnáziumok és az egyetemek a foglalkoztatás javításához járultak hozzá, a munkanélküliség azokat sújtja a leginkább, akiket abban a szocialista szakképzési rendszerben oktattak, amelyhez a kormánya most tér vissza. Egy korszak elkezdődött.