Furcsa érzés, amikor az ember magán, összességében több tízezer forint értékű holmiban elindul egy kambodzsai textilgyárba, hogy megnézze, a rabszolgaként dolgoztatott munkások miként állítják elő a hasonló darabokat, egyenként úgy 150 forintért. Amikor ezen tavaly ősszel elgondolkodtam, már egy tuktukon haladtam Phnompen külvárosába, az SL Company telephelyére – a cég weboldala szerint megrendelőik közé tartozik egyebek között az H&M, a GAP és a Wrangler is.
Az ipari negyedhez közeledve a belvárosinál is fojtogatóbb lesz a levegő, az ehhez nem szokott orr alig tud megküzdeni az út mentén hegyekben álló szemétből áradó bűz és a szmog elegyével. A szürke egyformaságból vidáman tűnt ki az SL cégére: azúrkék tengeren ringatózó hófehér vitorlások. Nem tartottam valószínűnek, hogy a vállalat alkalmazottai gyakran vakációznak havi 70 dollárnak (kb. 18 ezer forint) megfelelő fizetésükből, ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna az ebédelni siető, maszkos munkásoktól, egy szigorú ábrázatú, egyenruhát viselő őr ellentmondást nem tűrően utasított ki a gyár területéről.
Néhány utcával arrébb, egy eldugott kis motorkerékpárbolt felső emeletén már szívesebben fogadtak. Az egyik legnagyobb érdekvédelmi szervezet, a C.CAWDU irodájában egy aktivista elmondta mindazt, amit a gyárakban nem szívesen mutatnak meg külföldieknek: hogy kevés kivételtől eltekintve mindennaposak a kórházi ellátást igénylő sérülések, a vegyszerek gőze és a rossz szellőzés következtében gyakoriak az ájulások, a dolgozók csak pár percre mehetnek ki a mosdóba, és nem ritka az éjszakába nyúló robot. Mindez havi 50-70 dollárért.
